Az viszont egészen biztos, hogy nem tudjuk elengedni az olimpiát. Még szép… Budapest egyre szépül és fejlődik, csak a sport felől nézve 2017-ben (majd 2022-ben is) jelesre vizsgázott a vizes vb-n, csak hogy a két legfontosabb létesítményt említsük, azóta átadták a Puskás Arénát és a Nemzeti Atlétikai Centrumot, utóbbi ráadásul nemzetközileg is elismert világbajnokságnak adott otthont 2023-ban.

Persze továbbra is akadnak hiányosságok, a közlekedési infrastruktúra, elsősorban a reptéri transzfer még fejlesztésre szorul, az idei sakkolimpia pedig felszínre hozta talán a legégetőbb problémát, az elégtelen szállodai kapacitást. Biztosan így van. Ám hadd legyek Háry János: ha Athén mindezzel megbirkózott 2004-ben, akkor Budapest sem vallana szégyent. Mondják, a görögök bele is rokkantak az olimpiába; jártam azóta az országban, azon belül Athénban is, nem tudom eldönteni, így történt-e, mindenesetre a tenger azóta is kék és áll az Akropolisz.

S hogy ne csak Görögországgal példálózzunk: a Magyarországhoz mérhető országok közül rendezett már olimpiát Belgium, Hollandia, sőt Finnország is: pedig 1952-ben a finnek még nem csupán történetileg és földrajzilag szorultak ki Skandináviából, a Szovjetunió árnyékában Helsinki nem kérkedhetett jóléttel.

Nemcsak a pályán, még csak nem is a nézőtéren, hanem egyből a pénztárnál. A kibicek mellett az üzérek is elkezdtek spekulálni, hogyan járnának a legjobban. Mikor érdemes az olimpia mellé állni és mikor vele szembefordulni.

Ebben a helyzetben bizony bölcs dolog hallgatni, netán időt kérni. Miként a MOB teszi. Igen, most elhamarkodott döntés lenne népszavazást kiírni a budapesti olimpiáról. Noha a Magyar Olimpiai Bizottság szeptemberig kér türelmet, tartok tőle, a 2026-os téli olimpia tapasztalatait is alaposan ki kell értékelni, hogy felelősségteljesen felmérhessük, valóban akarjuk-e az olimpiát… Nincs ez így jól, hogy az olimpia a politika játékszere lett. Az egész tervezést az öt karika felszabadításával kellene kezdeni.

Emlékezzünk csak, majd belegebedtünk, annyira akartunk magyarországi világversenyeket. Az 1995-ös női kézilabda-világbajnokság volt a nyitány, mindenki ott akart lenni, tényleg azt éreztük, ahogy a hozzá eltéphetetlenül kötődő Republic-nótában énekeltük: „Semmi más nem kell!” Labdarúgó Európa-bajnokságra úgy pályáztunk háromszor is, hogy stadiont egyet sem, csak terveket tudtunk prezentálni. Mégis hittünk benne.

Akik az olimpiával akarnak kufárkodni, azokat is először felültetném a lelátóra. Nem, véletlenül sem büntetésként: azért, hogy átjárja a lelkeket, milyen érzés csapatban játszani. Éppenséggel most van rá lehetőség. Nem kell érte messze menni, csak Debrecenbe. Megtapasztalni a győzelembe vetett hit erejét, az egyik legnemesebb élményt, amivel a női kézilabdázók örvendeztették meg szombaton a szurkolóikat. Milyen az, amikor a papíron gyengébb fél, persze fejben, testben is felkészülve, mégis elsősorban nagyobb lelkierővel múlja felül a jobbat.

Az egységet továbbá nem csupán abban mérném, hogy a túlnyomó többség szeretné-e, hogy rendezzünk olimpiát. Az is fontos lenne: hogyan. Ma már bármelyik sportesemény óhatatlanul egyúttal üzleti vállalkozás. Ekként befektetésként is értelmezhető De ha a megtérülést csak pénzben mérjük, ha az olimpiával csak a tőkeerős szponzorokat és a vastag pénztárcájú turistákat akarjuk megnyerni, akkor az üzleti siker dacára keserű maradna a szánk íze.
Ahol jól sáfárkodnak vele, az olimpia egy egész generáció orientációját formálja. Mint klasszikus példaként Barcelona. Spanyolország akkor vált meghatározóvá a nemzetközi sportéletben, s ott is ragadt a mai napig. Ugyanezt az utat járta Nagy-Britannia is, ahol az olimpiai mozgalom már-már jelentéktelenné vált az ezredforduló tájékán, aztán a 2012-es rendezés olyan lendületet adott a sportnak, ami azóta is kitart.

Ne csodálkozzunk, hogy a derűtől a születések számáig minden fogyatkozásnak indul, ha acsarkodástól hangos a közélet.

Persze lehet az ellenfelet kifütyülni, ócsárolni, az ellendrukker a sportban mégis nehezen értelmezhető emberfajta. A vérbeli szurkoló a szalonközönséget sem szíveli, hát még azt, aki a kedvencei bukására fogad. Az olimpia olyan ügy, amelyen még az is nyer, aki netán azt gondolja, hogy sajátos mércével mérve éppen veszít rajta. Nem mondok újat, tudja ezt mindenki. Ne áltassuk magunkat: ezt a meccset sem lehet ellenfél nélkül megnyerni.