Semmi más nem kell

Töredelmesen bevallom, eljátszottam életem első befektetését. Kedvenc nagynéném, akinél fél éven át laktam is egyetemistaként, a huszadik születésnapomon egy ötdollárossal lepett meg, mosolyogva azzal a jó tanáccsal ellátva, hogy csak gyarapítsam, s akkor valóra válthatom az álmomat, és eljutok az olimpiára. Már nem emlékszem pontosan, mit lett az ajándékba kapott zöldhasú sorsa. Talán a pirosra tettem fel, és a feketén landolt a bűvös golyócska, vagy fordítva, netán átváltozva barna nedűként folyt le a torkomon, de hogy Barcelonába, a soron következő játékok színhelyére nem jutottam el, azt sajnos nem cáfolhatom. Pedig tervezgettük a haverokkal, hogy nekivágunk az útnak. Csak éppen kicsiny hitűek voltunk. Ma már tudom, ez volt az oka, nem a mindenre magyarázatul felhozott pénz. Erdélyi barátom bezzeg ott volt, pedig hát még messzebbről indult, s neki sem tellett többre, mint nekünk. Atlantával és Sydney-vel még csak tervezni sem mertem, Athénban aztán már úgymond hivatalos minőségben lehettem jelen.

Csak azóta helyenként felismerhetetlenül megváltozott a világ, de még ha olykor csikorogva, egyre több kételyt támasztva is, egyvalami azért állandó, biztos mérföldkő a fokozódó őrületben, hogy az olimpia kijelöli életünk négyéves ciklusait. A sportéletben mindenképpen.

S az is változatlan, hogy Magyarország továbbra is áhítozik az olimpia után. Budapest eddig hat olimpia (1914, 1920, 1936, 1944, 1960, 2024) megrendezésére pályázott, s végül mindannyiszor alulmaradt. Az 1920-as játékokat az előzetes szavazás alapján el is nyerte, de aztán kitört a világháború, így aztán Magyarország nemhogy a sportélet szíve nem lehetett, járulékos háborús büntetésként még a részvételből is kizárták.

A 2024-es pályázat sorsa már a velünk élő történelem. Úgy jártunk vele, mint jómagam Barcelonával: nem hittünk benne eléggé. A magyar sport- és szellemtörténet szégyene, hogy egy tömörülés az olimpia aláaknázásával kívánt politikai tőkét gründolni. Pedig hét éve, amikor ez történt, még jobb volt az általános közérzetünk, nagyobb egységben sorakoztunk volna fel az olimpia mellett, mint manapság. Nem tudom, hogy valóban vissza kellett-e lépnünk a pályázattól. Akik e döntés mellett érvelnek, azt hangoztatják, a nemzetközi olimpiai mozgalomban az egység mindennél fontosabb, oda véletlenül sem jut el az olimpiai láng, ahol egyesek annak kioltására spekulálnak. Mások, sőt esetenként ugyanazok ugyanakkor azt is hangoztatják, történelmi esélyről maradtunk le, hiszen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság utoljára 2017-ben jelölte ki a helyszínt kandidálás útján. Egyszerre mindjárt kettőt is, hiszen mindkét versenyben maradt jelentkező, Párizs és Los Angeles is győztesen távozott a limai kongresszusról, előbbi a 2024-es, utóbbi a 2028-as nyári játékokat nyerte el. Ha Budapest nem lép vissza, így a bennfentesek, már akkor döntöttek volna a 2032-es olimpiáról is – ki más, mint Magyarország javára. A klasszikus mit lett volna, ha…

Az viszont egészen biztos, hogy nem tudjuk elengedni az olimpiát. Még szép… Budapest egyre szépül és fejlődik, csak a sport felől nézve 2017-ben (majd 2022-ben is) jelesre vizsgázott a vizes vb-n, csak hogy a két legfontosabb létesítményt említsük, azóta átadták a Puskás Arénát és a Nemzeti Atlétikai Centrumot, utóbbi ráadásul nemzetközileg is elismert világbajnokságnak adott otthont 2023-ban.

Persze továbbra is akadnak hiányosságok, a közlekedési infrastruktúra, elsősorban a reptéri transzfer még fejlesztésre szorul, az idei sakkolimpia pedig felszínre hozta talán a legégetőbb problémát, az elégtelen szállodai kapacitást. Biztosan így van. Ám hadd legyek Háry János: ha Athén mindezzel megbirkózott 2004-ben, akkor Budapest sem vallana szégyent. Mondják, a görögök bele is rokkantak az olimpiába; jártam azóta az országban, azon belül Athénban is, nem tudom eldönteni, így történt-e, mindenesetre a tenger azóta is kék és áll az Akropolisz.

S hogy ne csak Görögországgal példálózzunk: a Magyarországhoz mérhető országok közül rendezett már olimpiát Belgium, Hollandia, sőt Finnország is: pedig 1952-ben a finnek még nem csupán történetileg és földrajzilag szorultak ki Skandináviából, a Szovjetunió árnyékában Helsinki nem kérkedhetett jóléttel.

Az olimpia olyan, mint a csapatjáték. Nem elég hozzá két gyors szélső, egy biztos kezű kapus, egy gólkirály: ha nincs egység, megette a penész az egészet. S innen nézve aggasztó, hogy noha a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) és Budapest még ki sem mondta, melyik olimpiát célozzuk meg, máris elkezdődött a helyezkedés.

Nemcsak a pályán, még csak nem is a nézőtéren, hanem egyből a pénztárnál. A kibicek mellett az üzérek is elkezdtek spekulálni, hogyan járnának a legjobban. Mikor érdemes az olimpia mellé állni és mikor vele szembefordulni.

Ebben a helyzetben bizony bölcs dolog hallgatni, netán időt kérni. Miként a MOB teszi. Igen, most elhamarkodott döntés lenne népszavazást kiírni a budapesti olimpiáról. Noha a Magyar Olimpiai Bizottság szeptemberig kér türelmet, tartok tőle, a 2026-os téli olimpia tapasztalatait is alaposan ki kell értékelni, hogy felelősségteljesen felmérhessük, valóban akarjuk-e az olimpiát… Nincs ez így jól, hogy az olimpia a politika játékszere lett. Az egész tervezést az öt karika felszabadításával kellene kezdeni.

További Vélemény híreink

Nem akar népszavazást a budapesti olimpiáról a MOB

Emlékezzünk csak, majd belegebedtünk, annyira akartunk magyarországi világversenyeket. Az 1995-ös női kézilabda-világbajnokság volt a nyitány, mindenki ott akart lenni, tényleg azt éreztük, ahogy a hozzá eltéphetetlenül kötődő Republic-nótában énekeltük: „Semmi más nem kell!” Labdarúgó Európa-bajnokságra úgy pályáztunk háromszor is, hogy stadiont egyet sem, csak terveket tudtunk prezentálni. Mégis hittünk benne.

Akik az olimpiával akarnak kufárkodni, azokat is először felültetném a lelátóra. Nem, véletlenül sem büntetésként: azért, hogy átjárja a lelkeket, milyen érzés csapatban játszani. Éppenséggel most van rá lehetőség. Nem kell érte messze menni, csak Debrecenbe. Megtapasztalni a győzelembe vetett hit erejét, az egyik legnemesebb élményt, amivel a női kézilabdázók örvendeztették meg szombaton a szurkolóikat. Milyen az, amikor a papíron gyengébb fél, persze fejben, testben is felkészülve, mégis elsősorban nagyobb lelkierővel múlja felül a jobbat.

Az egységet továbbá nem csupán abban mérném, hogy a túlnyomó többség szeretné-e, hogy rendezzünk olimpiát. Az is fontos lenne: hogyan. Ma már bármelyik sportesemény óhatatlanul egyúttal üzleti vállalkozás. Ekként befektetésként is értelmezhető De ha a megtérülést csak pénzben mérjük, ha az olimpiával csak a tőkeerős szponzorokat és a vastag pénztárcájú turistákat akarjuk megnyerni, akkor az üzleti siker dacára keserű maradna a szánk íze.
Ahol jól sáfárkodnak vele, az olimpia egy egész generáció orientációját formálja. Mint klasszikus példaként Barcelona. Spanyolország akkor vált meghatározóvá a nemzetközi sportéletben, s ott is ragadt a mai napig. Ugyanezt az utat járta Nagy-Britannia is, ahol az olimpiai mozgalom már-már jelentéktelenné vált az ezredforduló tájékán, aztán a 2012-es rendezés olyan lendületet adott a sportnak, ami azóta is kitart.

Az olimpia, még ha ellentmondásos is e hasonlat, olyan, mint egy győztes háború: egységbe kovácsolja a nemzetet, általános derűt hozhat, ami az élet minden területére kihat. Minden egyébnél nagyobb, égető szükségünk van erre.

Ne csodálkozzunk, hogy a derűtől a születések számáig minden fogyatkozásnak indul, ha acsarkodástól hangos a közélet.

Persze lehet az ellenfelet kifütyülni, ócsárolni, az ellendrukker a sportban mégis nehezen értelmezhető emberfajta. A vérbeli szurkoló a szalonközönséget sem szíveli, hát még azt, aki a kedvencei bukására fogad. Az olimpia olyan ügy, amelyen még az is nyer, aki netán azt gondolja, hogy sajátos mércével mérve éppen veszít rajta. Nem mondok újat, tudja ezt mindenki. Ne áltassuk magunkat: ezt a meccset sem lehet ellenfél nélkül megnyerni.