Napjaink geopolitikai és biztonságpolitikai elemzései általában kijelentő módban íródnak, dacára annak a ténynek, hogy a legtöbb állítást jobb lenne feltételes módban megfogalmazni. A moralizáló „érzelmiség” körében egyre divatosabb az elemzéseket felszólító módban megírni. Ez utóbbi a Greta-féle „How dare you?!” és a Zelenszkij-beszédek bővített változata, impaktfaktorral.
Szakítva ezekkel a gyökeres-magvas nyelvi hagyományokkal, az itt következő elemzést kérdő módban igyekszem megfogalmazni. Hogy miért? Azért, mert a téma ideológusaitól eltérően én úgy gondolom, hogy
a független európai nukleáris haderő kérdésében nagyságrendekkel több a kérdőjel, mint a pont. A félreértések elkerülése végett már az elején kijelentem: a legtöbb kérdésemre nincsenek jó válaszaim. Még közepesek sem. De gondolom, ezzel az EU vezetői is így vannak. Az eltökéltségtől összeszorított ajkak és a bekeményített Kojak-állkapocs önmagában még nem stratégia.
Viszont a kérdések feltérképezése jó szolgálatot tehet a kezdeményezés komplexitásának megértéséhez és a célhoz vezető utat szegélyező aknamezők kitáblázásához.
Lássuk tehát, hogy mik azok a legalapvetőbb kérdés-akadályok, amelyeket az EU vezetésének át kell ugrania ahhoz, hogy a célszalag átszakítása után az Óvilág saját piros gombbal rendelkezzen.
1. Politikai és stratégiai kérdések
a) A nemzeti szuverenitás kérdése
Kevés olyan kézzelfogható bizonyítéka van annak, hogy egy állam komolyan veszi a szuverenitását, mint egy saját nemzeti nukleáris opció kiépítése. Elképzelhető-e, hogy a makacsul gaulle-ista francia nukleáris arzenált a francia elnök egy nemes gesztussal „európaivá” minősíti át? Hajlandók lesznek-e a tagállamok beérni egy kétes megbízhatóságú föderális nukleáris ernyővel, vagy Svédországhoz és Nyugat-Németországhoz hasonlóan egy „ernyő alatti magánernyő” kiépítésének gondolatán fognak töprengeni?
b) Eltérő nemzeti érdekek
Lehetséges-e egy konszenzuson alapuló uniós nukleáris stratégiát kidolgozni, amikor a tagállamok stratégiai prioritásai, biztonságpolitikai percepciói és a nukleáris elrettentés szerepével kapcsolatos politikai víziói jelentősen különböznek?
Lehetséges-e egy ilyen stratégiát kidolgozni egy olyan szövetségben, amelynek egyik pólusát az atomfegyverek elsőként történő bevetése mellett elkötelezett Franciaország, a másik pólusát pedig az atomfegyverek betiltását előirányzó (TPNW) egyezmény aláírói – Ausztria, Írország és Málta – képezik?