Napjaink geopolitikai és biztonságpolitikai elemzései általában kijelentő módban íródnak, dacára annak a ténynek, hogy a legtöbb állítást jobb lenne feltételes módban megfogalmazni. A moralizáló „érzelmiség” körében egyre divatosabb az elemzéseket felszólító módban megírni. Ez utóbbi a Greta-féle „How dare you?!” és a Zelenszkij-beszédek bővített változata, impaktfaktorral.
Szakítva ezekkel a gyökeres-magvas nyelvi hagyományokkal, az itt következő elemzést kérdő módban igyekszem megfogalmazni. Hogy miért? Azért, mert a téma ideológusaitól eltérően én úgy gondolom, hogy
a független európai nukleáris haderő kérdésében nagyságrendekkel több a kérdőjel, mint a pont. A félreértések elkerülése végett már az elején kijelentem: a legtöbb kérdésemre nincsenek jó válaszaim. Még közepesek sem. De gondolom, ezzel az EU vezetői is így vannak. Az eltökéltségtől összeszorított ajkak és a bekeményített Kojak-állkapocs önmagában még nem stratégia.
Viszont a kérdések feltérképezése jó szolgálatot tehet a kezdeményezés komplexitásának megértéséhez és a célhoz vezető utat szegélyező aknamezők kitáblázásához.
Lássuk tehát, hogy mik azok a legalapvetőbb kérdés-akadályok, amelyeket az EU vezetésének át kell ugrania ahhoz, hogy a célszalag átszakítása után az Óvilág saját piros gombbal rendelkezzen.
1. Politikai és stratégiai kérdések
a) A nemzeti szuverenitás kérdése
Kevés olyan kézzelfogható bizonyítéka van annak, hogy egy állam komolyan veszi a szuverenitását, mint egy saját nemzeti nukleáris opció kiépítése. Elképzelhető-e, hogy a makacsul gaulle-ista francia nukleáris arzenált a francia elnök egy nemes gesztussal „európaivá” minősíti át? Hajlandók lesznek-e a tagállamok beérni egy kétes megbízhatóságú föderális nukleáris ernyővel, vagy Svédországhoz és Nyugat-Németországhoz hasonlóan egy „ernyő alatti magánernyő” kiépítésének gondolatán fognak töprengeni?
b) Eltérő nemzeti érdekek
Lehetséges-e egy konszenzuson alapuló uniós nukleáris stratégiát kidolgozni, amikor a tagállamok stratégiai prioritásai, biztonságpolitikai percepciói és a nukleáris elrettentés szerepével kapcsolatos politikai víziói jelentősen különböznek?
Lehetséges-e egy ilyen stratégiát kidolgozni egy olyan szövetségben, amelynek egyik pólusát az atomfegyverek elsőként történő bevetése mellett elkötelezett Franciaország, a másik pólusát pedig az atomfegyverek betiltását előirányzó (TPNW) egyezmény aláírói – Ausztria, Írország és Málta – képezik?
c) A NATO-val való kapcsolat korlátai
Milyen következményei lehetnek egy ilyen európai kezdeményezésnek a NATO meglévő biztonsági mechanizmusaira, a nukleáris megosztási megállapodásokra és az amerikai nukleáris védőernyő fenntartására nézve? A független európai nukleáris haderő alternatívát fog-e képezni, párhuzamos megoldást fog-e kínálni, vagy pedig a meglévő védőernyő kiegészítőjeként fog-e működni?
d) Az egységes politikai döntéshozatali rendszer hiánya
Az unió jelenlegi állapotában lehetséges-e egy olyan politikai döntéshozatali mechanizmus kialakítása, amely lehetővé tenné egy nukleáris erő feletti ellenőrzést és egy integrált parancsnoki struktúra kiépítését?
2. Jogi és szerződéses akadályok
a) Atomsorompó-szerződés (NPT)
Tekintve, hogy az EU jelenlegi államideológiája a nemzetközi jog, a szerződések, a szabályok és az egyéb papírmasé fetisizálása, lehetséges-e ezt a kört úgy négyszögesíteni, hogy közben az EU az atomsorompó-szerződés szelleme és betűje ellen cselekszik? Nagyjából úgy, mint az NPT aláírói között szereplő Irán?
b) Nukleáris fegyvereket tiltó szerződés (TPNW)
Az EU fent említett három tagállama aláírta a 2017-es TPNW-t, amely kifejezetten ellenzi a nukleáris fegyverek fenntartását és fejlesztését. Ki fognak-e lépni az egyezményből, ahogy azt Észak-Korea tette 2003-ban?
c) Alkotmányos és törvényes akadályok a tagállamok szintjén
Bár a francia alkotmány nem tárgyalja kifejezetten a nukleáris fegyverek kérdését, a védelemmel és a nemzeti szuverenitással kapcsolatos rendelkezései hallgatólagosan a köztársasági elnököt jelölik meg a nukleáris erők legfelsőbb parancsnokaként. (Lásd: 5., 15. és 16. cikkely.) Erre az alapozásra épülnek azok a törvények, védelmi politikák és katonai doktrínák, amelyek a francia nemzeti nukleáris haderő működésének törvényes kereteit képezik. Hogyan lehet ezt a gaulle-ista-szuverenista jogi konstrukciót saját maga antitézisévé tenni?
3. Hadvezetési és doktrinális kihívások
a) Parancsnoki és irányítási struktúrák
A politikai döntéshozatali mechanizmusok kérdéskörén túl létezik egy katonai döntéshozatali szint is. Ilyen például a félautomatikus válaszcsapási mechanizmusok kérdése, abban az esetben, ha az ezzel megbízott szenzorok nukleáris támadást jeleznek. (Lásd például az orosz Perimetr-rendszer.)
Elképzelhető-e, hogy a tagállamok egy másik tagállamból származó katonatiszt vagy akár egy algoritmus kezébe tegyék le saját nemzeti túlélésük kulcsát? Egy balti vagy lengyel tiszt ugyanazon a patikamérlegen fogja mérni a piros gomb megnyomásának előnyeit és hátrányait, mint egy ír vagy portugál kollégája?
b) A meglévő nukleáris arzenálok integrációja
Hogyan lehet megoldani Franciaország és esetleg az Egyesült Királyság nukleáris arzenáljainak közös rendszerbe illesztését, illetve ezek bekötését egy integrált európai rendszerbe, amikor Ukrajnában azt láttuk, hogy egy NATO-szabvány gránátot nem lehet betölteni egy NATO-szabvány lövegbe?
c) Stratégiai kultúrák és nukleáris doktrínák
A nukleáris doktrínák egy adott nemzet stratégiai kultúrájának kifejezései – „plutóniumból öntve”.
Az európai politikai kultúra markánsan megosztott a nukleáris energia békés felhasználásának kérdésében – már a francia–német határ két oldalán is.
Az atomfegyverek kérdésében ezek a törésvonalak még markánsabbak. A meglévő világnézeti különbségek ismeretében lehetséges-e egy uniós konszenzus kikovácsolása a nukleáris doktrína terén?
A kollektív európai gyomor képes lesz-e megemészteni a francia „utolsó figyelmeztetés” doktrínáját, amely az atomfegyver elsőként történő bevetésén alapul?
4. Gazdasági és pénzügyi akadályok
a) Magas költségek:
A nukleáris fegyverek egyik paradoxona, hogy abszolút kilotonnákban mérve
az atomtöltet a létező legolcsóbb robbanóanyag. Ezzel szemben a rendszer egészének kiépítése – célba juttató eszközökkel, korai riasztási, irányítási és védelmi infrastruktúrákkal együtt – hihetetlenül költséges.
Hogyan fogja ezt a cechet felköhögni egy súlyos gazdasági kihívásokkal küzdő unió? Lehetséges-e a jólét és a béke ígéretére épülő EU „vaj és ágyú” egyensúlyát drasztikusan az utóbbi irányába billenteni?
b) Alternatív költségek (opportunity cost):
Az Európára leselkedő nemzetbiztonsági fenyegetések spektruma rendkívül széles, és amint azt az első hidegháborúban tapasztaltuk, igen nehéz egy terroristát vagy egy gerillát atomfegyverrel elrettenteni.
Lehetséges lesz-e egy hiteles, rétegelt elrettentést finanszírozni a különböző szintű konvencionális, nem konvencionális és hibrid fenyegetésekkel szemben úgy, hogy ebben a csomagban a hatezer orosz atomtöltet elleni elrettentés is szerepel?
5. Közvélemény és a demokratikus legitimitás
a) Hosszú távú legitimitás: egy független európai nukleáris haderő kiépítése hosszú távú elkötelezettséget feltételez.
A két szuperhatalomnak és Franciaországnak hozzávetőlegesen hat évre volt szüksége ahhoz, hogy az első kapavágástól eljusson az első atomvillanásig. A többi atomhatalom esetében ez a folyamat egy évtizedig tartott. A kérdés az, hogy képes lesz-e az Európai Unió hosszú távon biztosítani a közvélemény támogatását és a nélkülözhetetlen demokratikus legitimitást egy ilyen drámai irányváltás véghezviteléhez?
Konklúzió
Mindez csupán egy kis része azoknak a kérdéseknek, amelyeket érdemes feltenni, mielőtt nekilátunk Európában, háztájiban plutóniumot hegyezni. Nem foglalkoztunk például azzal a kérdéssel, hogy
hogyan alakítaná át egy nukleáris Európai Unió a globális nukleáris egyensúlyt: növelné-e vagy csökkentené a nemzetközi rendszer stabilitását? Hogyan formálná át az USA, Kína, illetve Oroszország kapcsolatát az Európai Unióval egy ilyen változás?
Nem beszéltünk továbbá az elrettentés kérdéséről sem egy önálló nukleáris haderővel rendelkező Európa kontextusában. Ez utóbbinak kiterjedt irodalma van, és a játékelméleten alapuló elemzések igen megdöbbentő, az intuíciónknak ellentmondó következtetésekre jutottak ezzel kapcsolatban.
De erről majd többet a jövő heti elemzésben.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
