A mai balkáni, volt jugoszláviai helyzet megértéséhez a jugoszláviai szétesés folyamatát kell megérteni. 

1980-ban, Josip Broz Tito halálakor a hosszú évek alatt felmerült és egyre nagyobb erővel jelentkező gazdasági nehézségeket nem csupán nem sikerült megoldani, de azok egyre brutálisabban jelentkeztek előbb Jugoszlávia, majd az utódállamok életében. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a problémák nem csupán megoldatlanok, de robbanások sorozatához is vezettek. Az 1982-es olajválság csak súlyosbította a helyzetet. Szlobodan Milosevics színre lépése, majd politikájának ideologikus töltete, a nagy szerb nacionalizmus szintén a bomlás, a robbanás irányába hatott. 

Jugoszláviában két tudományos akadémia volt. Egy Zágrábban, egy pedig a fővárosban, Belgrádban. A jugoszláv bomlási folyamatban az utóbbi meghatározó szerepet töltött be. 1986-ban közzétették, hogy Jugoszláviában a szerbeket elnyomják. Ez nyilvánvalóan tovább gerjesztette a szerb nacionalizmust, de a valósághoz semmi köze nem volt. A hadsereg, a titkosszolgálatok vezetése egyértelműen szerb vezetés alatt állt. 

Ettől kezdve a szerb cél Nagy-Szerbia létrehozása volt. Minden köztársaságban a szerbek összegyűjtése és beolvasztása a létrejövő új szerb államba és a multikulturális viszonyok tudatos szétverése. Ez azt jelentette, hogy ahol szerbek éltek, onnan a többi nemzetiséget elűzték. Ugyanezt csinálták a saját területeiken a horvátok is. 

A szerb vezetés a szlovén és a horvát kiválást felemás módon vette tudomásul. Szlovéniában érdemben alig voltak szerbek, így a függetlenség egy rövid háború után lehetséges volt. A szerb–horvát szembenállásból, a vitatott területek kérdéséből többéves háború és iszonyú vérontás következett. 1990-ben a horvátok már eltorlaszolták a főútvonalakat, de a valóságos háború csak 1991-től következett be. Ekkor jelent meg az az ideológia, hogy a horvátok katolikus szerbek. 

Bosznia-Hercegovina kérdése minden fél számára máshogy jelentkezik és mást is jelent. Szerbia számára különös fontossággal bír, hogy ez a terület Horvátország „mögött” van, így katonailag egy háborúban könnyen felhasználható Zágrábbal szemben. A boszniai és hercegovinai eseményekre, de az egész balkáni folyamatra nagy hatást gyakorolt az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Törökország és Izrael politikája. 

A térségben egyfajta külön utat jelentett a szlovén politika. Ljubljana külpolitikájának az alapja a pragmatizmus volt. Ezt érvényesítette többek között a szomszédsági politikájában is. 

Izrael 1991 óta stabil szövetségese Horvátországnak. Célja, hogy ellensúlyozza a térségbeli muzulmánoknak nyújtott arab és muzulmán, többek között katonai támogatást. A bosznia-hercegovinai muzulmánokat egyaránt támogatták a síita és a szunnita államok is. Így egyidejűleg Irán és Szaúd-Arábia. 

Bosznia-Hercegovinában az ott élő három nemzet hiába kötött megállapodásokat egymással, többek között létfontosságú kérdésekről, így a köztársaságból való kilépésről, ezeket pillanatnyi érdekei szerint a belgrádi szerb vezetés blokkolta és megakadályozta. Milosevics mindig hangsúlyozta, hogy Szerbia semmi módon nem vett részt a bosznia-hercegovinai harcokban. Ez egyszerűen hazugság volt. A háború kezdetétől a britek és a franciák nagy mennyiségű fegyvert szállítottak a szerbeknek, többek között kazettás bombákat is. 

Horvátország különleges kapcsolatokat alakított ki a fegyverszállítások területén Németországgal. Zágrábot hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan támogatta a horvát emigráció is. Az oroszok a háború folyamán több irányba is szállítottak fegyvereket. A feltétel a partner fizetőképessége volt. A térségben megjelentek szupermodern SZ 300-as rakétafegyverek is. Érdekes eleme volt az eseményeknek, hogy Szerbiának alig volt pénze, és ez érződött a fegyvervásárlások tekintetében is. 

Kína hosszú távon gondolkodva és abból kiindulva, hogy a Balkán előbb-utóbb az EU tagja lesz, zöldmezős beruházásokat hajtott végre a térségben. 

Koszovó jövőjéről különböző, egymásnak ellentmondó elképzelések vannak. Ebből az egyik, hogy az ott élő szerbek számára két jövőkép lehetséges: a kivándorlás vagy a beolvadás. Mindkettő számos kérdést vet fel. 

Macedónia esetében bonyolítja a helyzetet, hogy az ott élő bolgár kisebbség miatt, ahol a nyelv a két nép és két ország között hasonló, Szkopje állandó bolgár támadásoknak van kitéve. Ezért politikájában egyensúlyozni kénytelen Belgrád és Szófia között. A jugoszláv bomlás után 50-55 ezer szerb lett hontalan. A szlovén állam két nemzeti kisebbséget ismer el, az olaszt és a magyart. 

Bosznia-Hercegovinában nagyon furcsa dolgok történtek. Három hadserege, tizennégy kormánya van a köztársaságnak. Egy állami központi, két entitási, tíz kantoni és egy különleges területi. A kormánytagok száma 650 fő. A GDP 70 százaléka megy el a kormányzatok fenntartására. 

A boszniai szerbek mögött állnak az oroszok, Szerbia és Franciaország is. A köztársaságban 500 iszlamista harcos telepedett le. Jelentős részük, részint házasságok révén, megkapta az állampolgárságot. Mostar a térség legfontosabb ipari objektuma, az alumíniumművek izraeli tulajdonban van. 

A köztársaságban 2013 óta nem volt népszámlálás. A Nyugat a daytoni megállapodás oldalán áll, és el akarja kerülni a felek közötti háborút. Bosznia-Hercegovina olcsó árammal látja el az uniót. A tulajdonviszonyok mindmáig nem tisztázódtak. Külföldi működő tőke gyakorlatilag nem megy Bosznia-Hercegovinába. Bonyolítja a helyzetet, hogy a boszniai szerbek szegényebbek, mint a szerbiaiak. Így számukra Szerbia vonzerőt jelent, míg ugyanez fordítva nem igaz. 

Hasonló a helyzet a boszniai horvátok vonatkozásában is. A horvát kormányok és a vezetés csaknem fele boszniai származású. A horvátországi horvátok minden szempontból jobban élnek, mint a boszniai horvátok. Sem a szerbiai szerbek, sem a horvátországi horvátok nem akarják az egyesülést a boszniai szegény rokonokkal. 

A Nyugat nem támogatja Bosznia-Hercegovina felbomlását és egy muzulmán állam létrejöttét. A térségben, különösen Koszovóban, Albániában és Bosznia-Hercegovinában, óriási a korrupció. A Balkánon élő muzulmánok szintén szemben állnak egymással. 

A térségben teljes megbékélés nem lesz. Nagy kérdés, hogy Szerbia elengedi-e Koszovót, és ha igen, akkor mikor és milyen feltételekkel. Ennek egyike lesz, hogy a koszovói muzulmán vezetés fogadja el az egyébként minimális jogokkal rendelkező szerb önkormányzatokat.Koszovó és Albánia között nincs határellenőrzés, így tömeges csempészés folyik. Albánia EU-s tagságával a határokat lezárták.

Szerbia számára a NATO-tagság belátható időn belül nem perspektíva, de az EU-tagság igen. Belgrádnak el kell döntenie, mekkora EU-s és/vagy orosz vagy kínai befolyást akar a jövőben. A nisi üzem miatt, amely többségi orosz tulajdonban van, ha nem történik változás a tulajdonosi szerkezetben (Gazprom), amerikai szankciókkal kell számolnia. A megszabadulás az orosz tulajdontól viszont leegyszerűsítve azt jelentené, hogy megszűnik a kedvezményes orosz gázszállítás. A térség valós vezetője, főleg a katonai erőviszonyok alapján, Szerbia. 

A Balkán olcsó munkaerő-utánpótlást jelent Európának. Integrációja az unióba hosszú folyamat lesz. 

A szerző biztonságpolitikai szakértő