Ha valamikor, most igazán időszerű Orbán Viktor 2022. február végén tett (és azóta többször megismételt) kijelentése, mely szerint nagyon fontos, hogy egy olyan országban, amely a háborús térséghez közel van, stratégiai nyugalomra van szükség. Mint televíziós interjújában elmondta:
A következő évtized arról szól majd, hogy ki tud a saját országa, a saját népe számára biztonságos környezetet teremteni a mindennapi élethez.
Úgy fogalmazott, az a fő kérdés, hogy az
ebben a háborús helyzetben rejlő kockázatot tudjuk-e felelősségteljesen kezelni. Megtaláljuk-e mindennap és minden órában azokat a jó döntéseket, amelyek csökkentik a veszélyt, és amelyek ahhoz segítenek hozzá bennünket, hogy kimaradjunk ebből a konfliktusból. Melyik az a döntés, amelyik a leginkább szolgálja a magyar érdekeket, mert Magyarország érdekei az elsők, ezért szempont az is, hogy ne legyenek olyan szankciók sem, amelyek miatt végül mi fizetjük meg a háború árát.
Nos, az említett évtizedből már három év eltelt, és ma is ugyanez a helyzet és a feladat, amiről a miniszterelnök három éve beszélt. Sőt, a helyzet ma rosszabb és a feladat nehezebb, mert a háborúból nem kifelé, hanem befelé tart nemcsak a két közvetlen küzdő fél, hanem Európa legnagyobb része is, és
a háború árát mi, magyarok is megfizetjük, hiába maradtunk ki belőle. Ez az ár – azaz veszteség – mára elérte a húszmilliárd eurót, ami átszámítva több mint nyolcezermilliárd forint.
Mekkora is ez az összeg? Nagyobb, mint a két és fél millió magyar nyugdíjasnak 2025-ben kifizetett/kifizetendő nyugdíjak teljes összege, vagyis ha ez a forrás megvolna, ebből elvileg akár meg lehetne duplázni mindenkinek a nyugellátását. Továbbá ez az összeg több mint kétszerese mind az oktatásra, mind az egészségügyre, mind a családtámogatásokra idén fordítandó összes költségvetési pénznek.
Ha ez a gigantikus összeg – valamint a hazánknak jogosan járó, de a brüsszeli birodalmi központ által politikai, ideológiai okokból önkényesen visszatartott sok milliárd eurós forrás is – „zsebben volna”, akkor 2025 valóban nagyszerű év lehetne a magyar gazdaság és társadalom számára. De ne ábrándozzunk, jobb, ha józanok maradunk.
A reális helyzetértékelést az is mutatja, hogy a kormányzat néhány napja az erre az évre eredetileg tervezett 3,4-ről 2,5 százalékra csökkentette a gazdasági növekedési prognózisát, az egész éves inflációs várakozását viszont 3,2-ről 4,5 százalékra rontotta. És ez még változhat, mert nem látjuk – senki nem látja –, mit hoznak a következő hónapok. Jelenleg csak az látszik, hogy a külső politikai és gazdasági körülmények egyre kedvezőtlenebbek: a háború és a szankciók vége távolabbnak tűnik, mint sokan gondolták vagy remélték még néhány hónapja, Trump elnök hivatalba lépésekor. Sőt, a brüsszeli gazdasági-kereskedelmi szankciók káros hatásait fokozhatják az amerikai elnök átfogó vámtarifa-emelései következtében kibontakozó globális kereskedelmi háború – ma még beláthatatlan, de minden bizonnyal nagyon súlyos – következményei is.
Ebben a roppant bonyolult és nehéz helyzetben most tényleg az a legfontosabb, hogy megtaláljuk mindennap és minden órában azokat a jó döntéseket, amelyek csökkentik a veszélyt. És ehhez valóban stratégiai nyugalomra és türelemre van szükség! Meg a valóság helyes érzékelésére és értelmezésére.
Csak az a probléma, hogy a valóság nagyon összetett, és ahogy mondani szokták, az éremnek két oldala van (sőt néha három). Egyfelől igaza van Orbán Viktornak, amikor azt mondja:
Ha békét akarsz, támogasd az amerikaiakat!
Másfelől az EU-országok nagy többsége és maga a brüsszeli bürokrácia is Flavius Vegetius Renatus ókori római hadászati író azon tanácsát követi, hogy
ha békét akarsz, készülj a háborúra!.
Készülnek is egyre elvakultabban, vehemensebben, olykor már hisztérikusan. Mivel az amerikaiak és a béke oldalán Magyarország az EU-ban szinte egyedül van (legalábbis jelenleg), ez azért roppant kellemetlen, mert hazánk nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem az Európai Unió tagállama. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt – mostanság sokkal inkább az utóbbit tapasztaljuk.
Jobb lenne, ha a háborús pszichózisban és orosz- (plusz Kína-) fóbiában szenvedő európai politikacsinálók és véleményformálók Vegetius helyett
John Mearsheimer amerikai politológus tanácsát fogadnák meg, mely szerint az egypólusú világrend megszűnésével vissza kell térni a politikai realizmushoz: a globális és regionális politikai szereplők érdekeinek józan bekalkulásához és kölcsönös elfogadásához. A békés külpolitikai modus vivendi jobb, mint az ideológiai, politikai és fegyveres konfliktusok gerjesztése, ami előbb-utóbb háborúhoz vezethet.
Ezt korunkban – figyelembe véve az atomhatalmak (köztük Oroszország és Kína!) katonai-hadászati képességeit és hajlandóságát – az európai vezetőknek semmiképpen nem kellene megkockáztatniuk, illetve kiprovokálniuk. A saját, valamint országuk és egész Európa megmaradása érdekében. Ha ez egyáltalán számít még nekik valamit is.
