E nagystratégia egyes elemei egymásból következnek, s csak együtt értelmezhetők. Darabonként nem megvásárolható, nem lehet belőle a tetsző elemeket csak úgy kimazsolázni, a többit meg a kukába hajítani. Magyar Péter és Manfred Weber alapállásából például nem lehet Izraellel szövetséges viszonyt szorgalmazni, hiszen a globalista, neoliberális világrendszer gyűlöli Izraelt, és még az iszlamista terrorszervezeteket is kész akár eurómilliókkal támogatni, csak hogy eltűnjön végre a zsidó ország a Föld színéről.

Hirschler a pénzügyes, reformkomcsi vonal éles eszű újságírója volt a nyolcvanas években, később pedig a mértéktartásáról vált ismertté. Saját elbeszélése szerint a 2010-es évek elején végül azért küldték nyugdíjba a posztjáról, mert színes, vitázó véleményrovatot próbált létrehozni, és ehhez – többek között – e sorok szerzőjétől is publicisztikát rendelt, ami végleg kiütötte a biztosítékot az önnön szellemi felsőbbrendűségüktől ájuldozó, véleménymonopóliumhoz szokott kollégák körében. Érthető, hogy azóta is nyomon követem Hirschler munkásságát, amely az utóbbi időben kissé egysíkúvá vált. 

A volt főszerkesztő sokáig az ellenzékkel is kritikus volt, ám az utóbbi időben ezt feltétlen Tisza-rajongásra cserélte. Mindez azonban a legkevésbé sem gátolta meg abban, hogy így kommentálja Orbán és Netanjahu többnapos találkozóját: „Isten hozta Izrael miniszterelnökét Magyarországon! Örömmel fogadtam a magyar kormány döntését, hogy Netanjahu látogatása alkalmával jelenti be: Magyarország otthagyja a magát végzetesen kompromittáló, az önvédelmi harcot folytató zsidó állam vezetője ellen letartóztatási parancsot kiadó Nemzetközi Büntetőbíróságot, fütyülve annak letartóztatási parancsára. Támogatom azt a döntést is, hogy az izraeli magyar nagykövetség székhelyét Jeruzsálembe teszik át.”

Tanulságos mindaz, amit aztán a poszt alatt kapott, százával. Egyfelől ilyeneket: „Ricsi, ez szégyen!” és „Megérdemlik egymást!” De még inkább ilyeneket: „Nagy ölelés Bibinek! A magyar kormány a sok lopás mellett tesz valami jót is!”; „Soha nem szavaztam Orbánra, és ezen nem kívánok változtatni a jövőben sem. Megszeretni sem fogom, de ezért az egyért minden elismerésem!” Meg ilyet is: „De azért még Orbánozol tovább, ugye?”
Maradjunk az utolsónál: „Azért Orbánozol tovább…” Pedig nem kellene, kedves Ricsi, neked és a hozzád hasonlóan érzőknek sem. Ha nehéz is, de le kellene venni végre azt a szemellenzőt, és a sok napi vitán túl meglátni a kormány munkájában a jövőt építő víziót!

A kommunista diktatúra után újjászerveződő polgári-nemzeti oldal és a náci-nyilas rezsim között nincs és soha nem is volt semmiféle összekacsintás. Még az antiszemitizmussal összefüggésbe hozható Csurka István és az általa vitt nemzeti áramlat is legfeljebb politikai viaskodás gyanánt állt bele a feléledő népi-urbánus vitába, de még az ő szavaiban sem volt nyoma annak a Németországból importált (Szabó Dezső által találóan faji bolsevizmusnak nevezett) gyilkos indulatnak, ami a hazai zsidóság tragédiájához vezetett.

Persze azt is elvárhatjuk, hogy őseinket se azonosítsák egy veszett és marginális kisebbséggel, mely kizárólag a német megszállás idején volt képes pozícióba kerülni. Még ha verbális szinten volt is egyfajta zsidó–magyar viaskodás az előzőekben, a magyarság döntő része szolidáris volt az elhurcoltakkal. Sok-sok családi történet és a ténybeli valóság is ezt igazolja. Hovatovább az én polgári-paraszt származású anyai nagymamám és különösen az ő testvére brutális nyilas megtorlás áldozata lett, amiért röplapoztak a megszállók ellen. Szíjgyártó nagyapámnak pedig a szíve szorult össze, amikor 1944-ben kizavarták a katolikus templomból a vasárnaponként ott zenélő zsidó muzsikusokat, és ő is – mint sokan mások – segített az elhurcolt szomszéd javainak elrejtésében. Az ilyen családi történeteket is számba kellene venni végre, amíg lehet.

Amikor nem taposták idegen katonák a földjét, ez az ország az egyik legbiztosabb és legbefogadóbb menedéke volt az izraelitáknak az elmúlt bő ezer évben, akik cserében rendre és alaposan kivették a részüket Magyarország nagy korszakaiból. Arról nem is beszélve, hogy bűnök a „másik oldalon” is vannak, elég csak a török időkre, a vörösterrorra vagy a Rákosi-érára gondolni. Ám mindez mára hála istennek a múlt.

Orbán Viktor korszaképítő nagystratégiája és a nemzeti együttműködés rendszere biztos jövőt kínál minden hazánkfiának. Ezt kellene végre megérteni, és abbahagyni a fanyalgást.