A románozás baloldali örökség

Aligha él e kies Kárpát-medence Trianonban elszakított tájain olyan magyar, aki ne találkozott volna nyaralások alkalmával azzal, hogy igen nehéz a vendéglátóknak elmagyarázni, hogy ő nem román, szlovák, ukrán vagy szerb. Akad néhány vidék, mint például az olaszokhoz csatolt Dél-Tirol, ahol a tartomány történelmének köszönhetően nem olyan nagy mutatvány ennek tudatosítása, de az alapeset az értetlenség. Amit egyébként nem nehéz feldolgozni, tudván, hogy az európai emberek többsége azonosítja az állampolgárságot az adott nemzethez való tartozással.

Lelkileg az igazán megterhelő, amikor nemzettársaknak képzelt, magyarul beszélő emberektől kapjuk meg a „román” címkét.

Gondoljunk bele: micsoda borzalmas közösségi tapasztalat szülhette azt a viccet, amely szerint „akkor lesz a székelyből román, amikor átmegy a román–magyar határon”?

A felvidéki magyar anyaországiak általi leszlovákozása, a kárpátaljai leukránozása, az erdélyi lerománozása a bácskai, bánáti, szerémségi leszerbezése a legfonákabb, legészbontóbb, legvérforralóbb s nem utolsósorban legfájóbb társadalmi jelenségek egyike. S nem mellesleg olyan eljárásmód, ami minden jóérzésű magyarnak az igazságérzetébe ütközik, hiszen azokkal azonosítja a megtámadottat, akik elrabolták szülőföldjét, akik felmenőit kisemmizték, megfosztották jogaiktól, és akik több mint száz éve elnyomás alatt tartják őt és sorstársait.

E jelenség elképesztő abszurditásokat idéz elő, hadd említsek ezek közül egyetlen példát. Nagy Kemény Géza, az egyik legjelentősebb magyar történelmi család leszármazottja, akinek felmenői történelem- és kultúraalakító személyiségek voltak. Nemzetben gondolkodó konzervatív emberként a másfél évtizede kétharmados többségre támaszkodó nemzetépítő kormányt támogatja, amit a közösségi platformokon sem rejt véka alá. A minap egy profilkép nélküli felhasználó annyit írt az egyik bejegyzéséhez hozzászólásként, hogy „Nem vagy magyar, csak egy magyarul beszélő magyargyűlölő román”, egy másik, szintén profilkép nélküli egyed pedig azzal kedveskedett az erdélyi magyar arisztokratának, hogy „bocskoros román paraszt”. A gyalázkodók minden esetben ellenzékiek, akiknek csípi a szemét, hogy az erdélyi szavazók zöme, akik már csak a földrajzi távolság okán is hajlamosak a nagy képet nézni, a kormánypártokra szavaz.

Mi sem természetesebb: a románozás baloldali örökség és baloldali gyakorlat.

A nemzeti öntudatot alapjaiban szétzúzni igyekvő, a magyar történelemoktatást megcsúfoló, az elcsatolt magyaroknak még a létéről is hallgató kádári–aczéli kultúrpolitikában gyökerezik, és értelemszerűen azokra jellemző, akik nem összmagyarságban gondolkodnak, akiknek politikai és önazonosságbeli horizontját Trianon szűkítette le a magyarság számára meghagyott 93 000 négyzetkilométerre.

A nagyobb port felvert közéleti románozások, szlovákozások is nyilvánvaló módon a magukat balra soroló politikusokhoz és sajtótermékekhez köthetők, a Kovács László által emlegetett, másfél millió magyart automatikusan az elnyomó nemzethez soroló 23 millió román emlegetésétől Szanyi Tibor gyulai performanszán át a Népszava emlékezetes cikkéig, amely azt hirdette címében, hogy „Szlovák házaspár kapta meg az első két magyarigazolványt”. Akkor Csurka István, a MIÉP elnöke tiltakozott a parlamentben a gyalázatos provokáció miatt, s meg is hirdetett egy aláírásgyűjtést azzal az egyszerű, de velős szöveggel: „Tiltakozom az ellen, hogy magukat magyarnak valló határon kívül élő magyarokat, családokat, egyéneket Magyarországon más nemzetiségűnek nevezzenek és ezzel belegázoljanak a becsületükbe.”

Mindazonáltal a közéleti vitákban, legyen azok politikusok vagy választók közötti polémiák, hosszú ideig szórványosnak számított ez a jelenség. Hadd hivatkozzam kivételesen a magam élményanyagára. Az ezredfordulótól, vállalva bánsági származásomat és identitásomat, jelen vagyok világhálós fórumokon, de a románozással csak a Jobbik 2016-os balfordulata után találkoztam sűrűbben. Legemlékezetesebb s egyben legmellbevágóbb tapasztalatom az volt, amikor a párt ma is működő Alfahír nevű honlapján az elszakított magyarok szavazati joga kapcsán kialakult vitában, amely egy mérsékelt, józan, önuralmát el nem vesztő erdélyi szimpatizáns és a cigányozó, fröcsögő „belmagyar” jobbikosok között zajlott, az egyik véresszájú odáig ment az útszéli gyalázkodásban, hogy a következőket fogalmazta meg:

„Na, mocskos féreg! Jogokat mersz magadnak követelni, te román patkány?”

Az esetről blogbejegyzést készítettem, gazdagon idézve az új-jobbikosok hasonló hangnemű megnyilvánulásait, majd miután feltettem FB-oldalamra, engem tiltottak le egy hónapra. Wass Albert Átoksori kísértetek című művének alapállítását láttam igazolva ebben a kis történetben, miszerint egy csőcselékünk van, amely hol az egyik, hol a másik szélsőséghez csapódik.

Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy a románozás tömegjelenségként a Tisza Párt színre lépése óta tapasztalható, a „szeretetország” építése jegyében nyilván. S ez akkor is igaz, ha Magyar Péter még a kötcsei beszédében is hangsúlyozta az összmagyarság szempontjait és a nemzet egységét. A tömeg megtapsolta, majd a szektahívők szétszéledése után vélhetően mindenki folytatta ott, ahol abbahagyta, talán bele sem gondolva, hogy ezzel a vezér eszmei iránymutatásával mennek szembe.

S ha már Kötcsét szóba hoztam, érdemes megemlíteni azt is, hogy az ellenzék vezére joggal rótta fel Gyurcsánynak a románozást, hozzátéve, hogy Orbán Viktor meg brüsszelezik. De micsoda különbség! – fűzheti hozzá a tárgyszerű megfigyelő. Az egyik lerománozza a szülőföldjükön a megmaradásért több mint száz éve kitartó harcot vívó erdélyi magyarokat, a másik ki meri mondani, hogy Brüsszel úgy viselkedik, mint anno Moszkva.

De nemcsak ezért volt öngól Kötcsére összehívni a Tisza Párt híveit, hanem azért is, mert így mindenki, akibe az objektivitásnak egyetlen cseppje is szorult, beleérve egyes ellenzéki politikai szakértőket, láthatta a két politikai vezető közötti nagységrendi különbséget intellektusban, távlatos gondolkodásban és elemzőképességben.

Mindazonáltal nem indokolt a Tisza Pártot a baloldalra besorolni. Akkor sem, ha támogatóinak zöme a sorozatos kudarcoktól, a tizenöt éves ellenzéki léttől frusztrált baloldali szavazók közül kerül ki. A kormányfő által találóan kiskakasnak nevezett politikai kalandort retorikája a jobboldalhoz köti. Magát a pártot viszont sehova nem lehet besorolni, hiszen nem tudjuk, mit akarnak tenni azokban a kulcskérdésekben, amelyek a politikai hovatartozást meghatározzák.

Annyit tudunk a párt második emberétől, hogy szemrebbenés nélkül hazudnak. Abból indulnak ki, hogy meg kell nyeri a választást és utána mindent lehet. Továbbá azt, hogy globalista zsoldban működnek, az uniós vezetők nyíltan kimondják, hogy őket támogatják, aminek nyilván megkérik majd az árát, ha Isten ne adja, valaha győzni fognak.

Végül pedig azt is tudhatjuk, amit Schiffer András fogalmazott meg, szokása szerint fején találva a szöget, hogy a Tisza egy „blöffpárt”, egy „politikai piramisjáték”.

Nem meglepő módon jut a románozásból a TikTokon 76 600 követővel rendelkező székely influenszernek, Veres Zsoltnak is. A minap a Facebookon remekbe szabott választ írt az egyik felhevült tiszásnak, aki Fekete Pákóra hivatkozva érvelt amellett, hogy a magyarnyelv-tudás nem jelenti a magyarsághoz tartozást.

Hadd idézzem: „Míg Fekete Pákó felmenői valahol Afrikában törzsi táncot jártak a tűz körül, addig az én őseim ezen a földön hazát védtek, verejtékkel országot építettek és vérrel pecsételték meg a hűséget. Mi nem idegen nyelvet tanultunk, mint Pákó, hanem apáink szavát örököltük – ugye ez azért nagy különbség? A magyarság nem csupán nyelvtudás. A magyarság emlék. Seb. Hit. Áldozat. És egy néma fogadalom, amit az ember azokkal együtt mond el, akik a nevüket már csak kőbe vésve hordják tovább. Mennyire furcsa és felfoghatatlan, hogy amíg ezeknek a messiásuk erdélyi körutakat szervez, addig ők idegennek neveznek bennünket. Ez a Tisza igazi arca.”

Bizony, bizony. Gyümölcséről ismerszik meg a fa.