Aligha él e kies Kárpát-medence Trianonban elszakított tájain olyan magyar, aki ne találkozott volna nyaralások alkalmával azzal, hogy igen nehéz a vendéglátóknak elmagyarázni, hogy ő nem román, szlovák, ukrán vagy szerb. Akad néhány vidék, mint például az olaszokhoz csatolt Dél-Tirol, ahol a tartomány történelmének köszönhetően nem olyan nagy mutatvány ennek tudatosítása, de az alapeset az értetlenség. Amit egyébként nem nehéz feldolgozni, tudván, hogy az európai emberek többsége azonosítja az állampolgárságot az adott nemzethez való tartozással.
Lelkileg az igazán megterhelő, amikor nemzettársaknak képzelt, magyarul beszélő emberektől kapjuk meg a „román” címkét.
Gondoljunk bele: micsoda borzalmas közösségi tapasztalat szülhette azt a viccet, amely szerint „akkor lesz a székelyből román, amikor átmegy a román–magyar határon”?
A felvidéki magyar anyaországiak általi leszlovákozása, a kárpátaljai leukránozása, az erdélyi lerománozása a bácskai, bánáti, szerémségi leszerbezése a legfonákabb, legészbontóbb, legvérforralóbb s nem utolsósorban legfájóbb társadalmi jelenségek egyike. S nem mellesleg olyan eljárásmód, ami minden jóérzésű magyarnak az igazságérzetébe ütközik, hiszen azokkal azonosítja a megtámadottat, akik elrabolták szülőföldjét, akik felmenőit kisemmizték, megfosztották jogaiktól, és akik több mint száz éve elnyomás alatt tartják őt és sorstársait.
E jelenség elképesztő abszurditásokat idéz elő, hadd említsek ezek közül egyetlen példát. Nagy Kemény Géza, az egyik legjelentősebb magyar történelmi család leszármazottja, akinek felmenői történelem- és kultúraalakító személyiségek voltak. Nemzetben gondolkodó konzervatív emberként a másfél évtizede kétharmados többségre támaszkodó nemzetépítő kormányt támogatja, amit a közösségi platformokon sem rejt véka alá. A minap egy profilkép nélküli felhasználó annyit írt az egyik bejegyzéséhez hozzászólásként, hogy „Nem vagy magyar, csak egy magyarul beszélő magyargyűlölő román”, egy másik, szintén profilkép nélküli egyed pedig azzal kedveskedett az erdélyi magyar arisztokratának, hogy „bocskoros román paraszt”. A gyalázkodók minden esetben ellenzékiek, akiknek csípi a szemét, hogy az erdélyi szavazók zöme, akik már csak a földrajzi távolság okán is hajlamosak a nagy képet nézni, a kormánypártokra szavaz.
Mi sem természetesebb: a románozás baloldali örökség és baloldali gyakorlat.
A nemzeti öntudatot alapjaiban szétzúzni igyekvő, a magyar történelemoktatást megcsúfoló, az elcsatolt magyaroknak még a létéről is hallgató kádári–aczéli kultúrpolitikában gyökerezik, és értelemszerűen azokra jellemző, akik nem összmagyarságban gondolkodnak, akiknek politikai és önazonosságbeli horizontját Trianon szűkítette le a magyarság számára meghagyott 93 000 négyzetkilométerre.
