A nagyobb port felvert közéleti románozások, szlovákozások is nyilvánvaló módon a magukat balra soroló politikusokhoz és sajtótermékekhez köthetők, a Kovács László által emlegetett, másfél millió magyart automatikusan az elnyomó nemzethez soroló 23 millió román emlegetésétől Szanyi Tibor gyulai performanszán át a Népszava emlékezetes cik­kéig, amely azt hirdette címében, hogy „Szlovák házaspár kapta meg az első két magyarigazolványt”. Akkor Csurka István, a MIÉP elnöke tiltakozott a parlamentben a gyalázatos provokáció miatt, s meg is hirdetett egy aláírásgyűjtést azzal az egyszerű, de velős szöveggel: „Tiltakozom az ellen, hogy magukat magyarnak valló határon kívül élő magyarokat, családokat, egyéneket Magyarországon más nemzetiségűnek nevezzenek és ezzel belegázoljanak a becsületükbe.”

Mindazonáltal a közéleti vitákban, legyen azok politikusok vagy választók közötti polémiák, hosszú ideig szórványosnak számított ez a jelenség. Hadd hivatkozzam kivételesen a magam élményanyagára. Az ezredfordulótól, vállalva bánsági származásomat és identitásomat, jelen vagyok világhálós fórumokon, de a románozással csak a Jobbik 2016-os balfordulata után találkoztam sűrűbben. Legemlékezetesebb s egyben legmellbevágóbb tapasztalatom az volt, amikor a párt ma is működő Alfahír nevű honlapján az elszakított magyarok szavazati joga kapcsán kialakult vitában, amely egy mérsékelt, józan, önuralmát el nem vesztő erdélyi szimpatizáns és a cigányozó, fröcsögő „belmagyar” jobbikosok között zajlott, az egyik véresszájú odáig ment az útszéli gyalázkodásban, hogy a következőket fogalmazta meg: 

Az esetről blogbejegyzést készítettem, gazdagon idézve az új-jobbikosok hasonló hangnemű megnyilvánulásait, majd miután feltettem FB-oldalamra, engem tiltottak le egy hónapra. Wass Albert Átoksori kísértetek című művének alapállítását láttam igazolva ebben a kis történetben, miszerint egy csőcselékünk van, amely hol az egyik, hol a másik szélsőséghez csapódik.

Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy a románozás tömegjelenségként a Tisza Párt színre lépése óta tapasztalható, a „szeretetország” építése jegyében nyilván. S ez akkor is igaz, ha Magyar Péter még a kötcsei beszédében is hangsúlyozta az összmagyarság szempontjait és a nemzet egységét. A tömeg megtapsolta, majd a szektahívők szétszéledése után vélhetően mindenki folytatta ott, ahol abbahagyta, talán bele sem gondolva, hogy ezzel a vezér eszmei iránymutatásával mennek szembe.

S ha már Kötcsét szóba hoztam, érdemes megemlíteni azt is, hogy az ellenzék vezére joggal rótta fel Gyurcsánynak a románozást, hozzátéve, hogy Orbán Viktor meg brüsszelezik. De micsoda különbség! – fűzheti hozzá a tárgyszerű megfigyelő. Az egyik lerománozza a szülőföldjükön a megmaradásért több mint száz éve kitartó harcot vívó erdélyi magyarokat, a másik ki meri mondani, hogy Brüsszel úgy viselkedik, mint anno Moszkva. 

De nemcsak ezért volt öngól Kötcsére összehívni a Tisza Párt híveit, hanem azért is, mert így mindenki, akibe az objektivitásnak egyetlen cseppje is szorult, beleérve egyes ellenzéki politikai szakértőket, láthatta a két politikai vezető közötti nagységrendi különbséget intellektusban, távlatos gondolkodásban és elemzőképességben.

Mindazonáltal nem indokolt a Tisza Pártot a baloldalra besorolni. Akkor sem, ha támogatóinak zöme a sorozatos kudarcoktól, a tizenöt éves ellenzéki léttől frusztrált baloldali szavazók közül kerül ki. A kormányfő által találóan kiskakasnak nevezett politikai kalandort retorikája a jobboldalhoz köti. Magát a pártot viszont sehova nem lehet besorolni, hiszen nem tudjuk, mit akarnak tenni azokban a kulcskérdésekben, amelyek a politikai hovatartozást meghatározzák.

Végül pedig azt is tudhatjuk, amit Schiffer András fogalmazott meg, szokása szerint fején találva a szöget, hogy a Tisza egy „blöffpárt”, egy „politikai piramisjáték”.

Nem meglepő módon jut a románozásból a TikTokon 76 600 követővel rendelkező székely influenszernek, Veres Zsoltnak is. A minap a Facebookon remekbe szabott választ írt az egyik felhevült tiszásnak, aki Fekete Pákóra hivatkozva érvelt amellett, hogy a magyarnyelv-tudás nem jelenti a magyarsághoz tartozást. 

Hadd idézzem: „Míg Fekete Pákó felmenői valahol Afrikában törzsi táncot jártak a tűz körül, addig az én őseim ezen a földön hazát védtek, verejtékkel országot építettek és vérrel pecsételték meg a hűséget. Mi nem idegen nyelvet tanultunk, mint Pákó, hanem ­apáink szavát örököltük – ugye ez azért nagy különbség? A magyarság nem csupán nyelvtudás. A magyarság emlék. Seb. Hit. Áldozat. És egy néma fogadalom, amit az ember azokkal együtt mond el, akik a nevüket már csak kőbe vésve hordják tovább. Mennyire furcsa és felfoghatatlan, hogy amíg ezeknek a messiásuk erdélyi körutakat szervez, addig ők idegennek neveznek bennünket. Ez a Tisza igazi arca.”

Bizony, bizony. Gyümölcséről ismerszik meg a fa.