Fordulóponthoz érkezett a háború

Nemrégiben egy olyan hír járta be a világsajtót, amely – ha valóban megalapozott – döntő fordulatot jelenthet az orosz–ukrán háborúban. A hír forrása a széles körben követett és elismert Háborús Tanulmányok Intézete (Institute for the Study of War, ISW) szeptember 21-i jelentése. A lényege röviden a következő:

2025 eleje és szeptember 15. között az orosz hadsereg mintegy háromszázezer hivatásos katonát mozgósított. Ez heti körülbelül nyolcezer, illetve havi 32 ezer új katonát jelent. A jelentés szerint az újonnan bevont állomány egy részét – hogy pontosan mekkorát, azt nem tudni – nem közvetlenül a frontra vezényelték, hanem stratégiai tartalék kialakítására fordítják.

Az emberanyag-megtakarítást a forrás szerint az tette lehetővé, hogy az orosz hadsereg veszteségei a háború elmúlt hónapjaiban drámaian csökkentek az új harceljárások bevezetésének köszönhetően. Ennek következtében lehetővé vált, hogy az új erők egy részét a frontvonalon kialakuló hiányosságok pótlása helyett az új stratégiai tartalékba irányítsák át.

Mielőtt a hír katonai és politikai jelentőségét vizsgálnánk, érdemes akadékoskodni egy kicsit. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a think-tank, amelytől éveken át azt hallottuk, hogy az orosz veszteségek sokkal nagyobbak az ukránokénál, most hirtelen azt állítja, hogy az orosz veszteségek drámaian csökkentek, és ez lehetővé tette egy stratégiai élőerő-tartalék kialakítását? Ez az ellentmondás mindenképpen magyarázatra szorul.

A formális logika szemszögéből nézve a két állítás nem feltétlenül zárja ki egymást. Elsőként ott van az orosz lakosság lélekszáma. Ugyanazok a veszteségek, amik egy kis vagy közepes európai nemzetnek megsemmisítőnek tűnnek, az orosz összlakosságnak csupán töredékét képezik. Másrészt szerepet játszhat az a néhány hónappal ezelőtti hír, miszerint reformok és átszervezések által az orosz mozgósítási rendszer számottevően hatékonyabbá vált. Ugyanakkor

azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy az orosz és az ukrán veszteségekkel kapcsolatos számadatokban egyetlen hírforrás sem tekinthető teljesen független, objektív forrásnak, és az adatok, amelyek eddig munkahipotéziseink alapját képezték, eleve túlzók voltak.

Az elemzésemet azzal kezdtem, hogy ha ezek a hírek megbízhatók, akkor az orosz–ukrán háború jelentős fordulóponthoz érkezett. Most tehát elérkezett a pillanat, amikor el kellene magyarázni: miért? Mivel pedig az elemzői szakma alapvető követelménye, hogy képesek legyünk egy szájból hideget és meleget is fújni: azt is, miért szükségszerű, hogy valódi fordulópontról beszéljünk.

Ha a Háborús Tanulmányok Intézetének jelentését érvényesnek fogadjuk el, akkor egy sor politikai és katonai következménnyel kell számolnunk.

Egy orosz stratégiai tartalék kialakítása mindenekelőtt annak a jele, hogy az orosz politika célja nem a háború közeljövőbeni lezárása, hanem annak elhúzása és megnyerése. A második politikai következtetés az, hogy a kollektív Nyugat diplomáciai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlásával nem volt képes arra kényszeríteni Oroszországot, hogy Ukrajna-politikáját megváltoztassa.

Mi több, Oroszország megteszi a szükséges lépéseket, hogy felkészüljön egy egyre inkább eszkalálódó konfliktusra a kollektív Nyugattal szemben. Katonai szempontból egy ilyen stratégiai tartalék elsősorban képessé teszi Oroszországot arra, hogy messze a jövőbe kinyújtsa ezt az attríciós háborút, és olyan terhet rójon Ukrajnára, amit ez az ország nem tud elviselni.

Az ukrán kontextusban a második katonai következmény az orosz front megnövekedett stabilitása, valamint annak csökkenő esélye, hogy az ukránoknak sikerüljön a kurszkihoz hasonló műveleti szintű meglepetést elérniük. Egy harmadik következmény az orosz műveleti rugalmasság növekedése új frontok megnyitásában és új offenzívák elindításában.

A katonai jelentőség a tágabb Oroszország–NATO kontextusban az lehet, ami a Zapad 2025-ös hadgyakorlat üzenete volt:

Oroszország képes fenntartani egy hosszú attríciós tömegháborút Ukrajna ellen és ezzel párhuzamosan megvívni egy korlátozott háborút a NATO ellen.

Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter 2025. júniusi nyilatkozata pontosan egy ilyen forgatókönyvre utalt, és az orosz légtérsértések a NATO baltikumi, lengyel és romániai frontszakaszain is ugyanezt a stratégiai üzenetet közvetítik.

Mindezt az orosz szempontból optimista olvasatot ellensúlyozza egy pesszimista megközelítés, amely szerint egy élőerő-tartalék még nem jelent valódi stratégiai tartalékot. A katonák száma helyett inkább a katonai hatékonyságot kellene megpróbálnunk mérni. Az élőerő számának puszta megnövelése nem jelent automatikusan megnövekedett katonai hatékonyságot.

Komoly kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban is, hogy az orosz ipar képes lesz-e hadianyaggal ellátni ezt a stratégiai tartalékot. Egy ilyen tartalék megteremtésének súlyos gazdasági következményei is vannak. Itt olyan katonai erőről van szó, amely nem vesz részt közvetlenül az ukrajnai harcokban, viszont ugyanúgy kell táplálni, ruházni és hadianyaggal felszerelni. Ez jelentős terhet ró az orosz gazdaságra, amely amúgy is igen súlyos nehézségekkel küzd a háború és a szankciók miatt.

Egyes nyugati elemzések szerint Oroszország 2025–2026-ban fogja elérni erejének csúcsát, amikor az élőerő biztosítása, a hadianyag és az orosz állam még meglévő gazdasági kapacitásai maximumot adják majd. Ezt követően pedig hanyatlás következik be ezekben a képességekben. Az iráni, az észak-koreai és nem utolsósorban a korábbi orosz tapasztalatok alapján ez a prognózis azonban túlzottan optimistának bizonyulhat majd.

Végül, de nem utolsósorban fontos feltenni az episztemológiai kérdést: honnan tudjuk azt, amit tudunk? Mire alapozza a Háborús Tanulmányok Intézete ezt az igen megdöbbentő jelentését?

A válasz az, hogy az alapozás igen minimális, és a jelentés módszertanilag meglehetősen ingatag lábakon áll. Az az állítás, miszerint Oroszország stratégiai tartalék kiképzésén munkálkodik, először Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter 2025. június 13-án, a prágai Globsec-konferencián elmondott beszédében jelent meg először, ukrán hírszerzési forrásokra hivatkozva. Ez az állítás egy orosz Telegram-csatornán, a Gyegyí Arbatán kapott megerősítést, névtelen belső hírforrásokra hivatkozva. Ezt a Telegram-hírt erősítette fel, illetve emelte be a nemzetközi diskurzusba a Háborús Tanulmányok Intézetének szeptember 21-i jelentése, és innen terjedt el világszerte.

A hír hitelességét jelentősen gyengíti, hogy sem hivatalos orosz forrásokból, sem hivatalos nyugati hírszerzési forrásokból nem érkezett rá megerősítés. A fősodratú médiaorgánumok sem közöltek egyetlen olyan megerősítést sem, amely ne lenne visszavezethető a fent említett forrásokra. Ebből kifolyólag egyáltalán nem kizárt, hogy amit látunk, a médiavisszhang-kamra csapdája. Az ISW egy névtelen orosz forrásra hivatkozása kevéssé teszi megbízhatóvá a történetet, ráadásul az egész narratíva alapját valójában az ukrán külügyminiszter nyilatkozata adja, ami világossá teszi, hogy érdekelt félről van szó.

Fontos megjegyezni, hogy

a stratégiai tartalékok megléte az orosz katonai gondolkodás egyik alapköve: a cári időktől kezdve a szovjet korszakon át mindig fenntartottak tartalékokat a legfelsőbb parancsnokság számára. A modern Oroszországban sincs ez másként – például a légideszant-csapatok is e tartalék részét képezték, amelyek a legfelsőbb katonai vezetés rendelkezésére álltak.

Hogyan foglalható össze mindez? Az orosz stratégiai tartalék kialakításáról szóló hír minden olyan elemet tartalmaz, ami egy geopolitikai elemzői műhelygyakorlathoz szükséges. Megvan a hír, megvan a jelentősége, megvan a kritika és megvan a források vizsgálata is. Az egyetlen, ami hiányzik, egy érdemi válasz arra a kérdésre, amely döntő jelentőségű lehet a háború folytatása és kimenetele szempontjából. Rendelkezik-e Oroszország számottevő stratégiai tartalékokkal?

Ha bizonyosságot keresünk a válasszal kapcsolatban, olyan tényezőkre érdemes figyelnünk, mint az oroszok képessége csapataik rotálására a fronton, új műveleti vagy akár stratégiai szintű kezdeményezések kibontakoztatására, illetve váratlan áttörések elérésére az ukrán fronton a csapatsűrűségbeli különbségek kihasználásával.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa