Történelmi lecke Sallai Rolandnak és Varga Barnabásnak

A magyar válogatott hősies játékkal győzte le 4-2-re Brazíliát az 1954-es világbajnokság negyeddöntőjében. A brazilokat frusztrálta, hogy a mieink Puskás Ferenc nélkül is kiválóan játszottak, durva szabálytalanságokkal igyekeztek megfékezni a magyarokat. Akkoriban végképp szokatlanul a játékvezető három játékost is kiállított. Előbb, a 65. percben Nilton Santost és Bozsik Józsefet küldte le egyszerre (Santos durván belerúgott Bozsikba, mire ő kihívóan mutogatott neki), majd a hajrában, miután Kocsis gólja végleg szertefoszlatta a brazil álmokat, a bíró Maurinhót is lezavarta a pályáról, amiért rátámadt Buzánszkyra. A meccs lefújása után a küzdelem az öltözőfolyóson folytatódott a két csapat között, de ez most kevésbé lényeges. Az annál inkább, hogy Bozsik a kiállítása dacára játszhatott az Uruguay elleni elődöntőben!

S hogy egy másik fájdalmas magyar vonatkozású esetet is felelevenítsünk

az 1954-es svájci vb-ről: Werner Liebrich még csak sárga lapot sem kapott, amiért még a csoportkörben a Magyarország–NSZK mérkőzésen szétrúgta Puskás lábát (aki csak a döntőre térhetett vissza).

Hogyan történhetett ez? Válasz helyett elevenítsünk fel még egy felejthetetlen világbajnoki mérkőzést. Az 1966-os Anglia–Argentína negyeddöntő több okból is beégett a futball emlékezetébe. A Wembley-ben játszott találkozót végig feszült hangulat övezte, az argentinok sorozatos szabálytalanságokkal igyekeztek megtörni az esélyesebb angolokat. Sir Alf Ramsey eme meccs után jellemezte keresetlenül „állatokként” az argentinokat, azóta presztízscsata minden angol–argentin meccs, s persze az 1982-es Falkland-szigeteki háború olaj volt a tűzre. Az indulatok elszabadulásához az is hozzájárult, hogy a nyugatnémet játékvezető, Rudolf Kreitlein nem volt ura a helyzetnek. Már a 35. percben

kiállította az argentin csapatkapitányt, Antonio Rattínt, csak éppen nem durvaságért, hanem reklamálásért. S ezen többen – nem csak az argentinok – fennakadtak, hiszen Rattín németül, Kreitlein pedig spanyolul nem beszélt, így nem érthették meg egymást.

Rattín éppen ezért hosszasan magyarázott és tiltakozott, s akkor sem akaródzott neki elhagyni a pályát, amikor a bíró a partvonal felé mutatott. Az eset tanulsága, hogy Kreitlein kezében nem volt olyan eszköz, amivel határozottan kifejezhette volna: elég már a dumából! További adalék, hogy a német játékvezető Bobby és Jack Charltont is figyelmeztetésben részesítette, amiről utóbbi csak másnap az újságból értesült.

A korábbi játékvezető, Ken Aston, aki az 1966-os világbajnokságon – kapaszkodjanak meg! – társadalmi munkában látta el a játékvezetői bizottság elnöki tisztségével járó feladatokat, éppen az Anglia–Argentína meccs után töprengett el azon, hogy a bíróknak egységes, mindenki számára érthető formában kellene fegyelmezniük a játékosokat. Állítólag autóban ülve ugrott be neki a megoldás: sárga és piros lap.

A kiállítás mint büntetés már korábban is létezett, csak éppen a bíró karmozdulatokkal és szóval igyekezett a vétkes játékos tudomására hozni, hagyja el a pályát, ami – lásd Rattín példája – nyelvi nehézségek esetén komikus jeleneteket is szült.

Kétségtelen, sokkal egyszerűbb felmutatni a piros lapot: játékos, szurkolók, tévénéző egyből tudja, mi történt. A sárga lap pedig egyenesen forradalmi újítás volt – a játékvezetőnek nem kellett többé a játékosok lelkére beszélni: tartózkodjanak a szabálytalan megmozdulásoktól.

Mindkettőt először az 1970-es világbajnokságon alkalmazták, ám a jelenben használatos fegyelmezőerejüket csak idővel nyerték el. Érdekesség, hogy a mexikói vb-n egyetlen játékos sem jutott a kiállítás sorsára, így 1974-ből a chilei Carlos Caszely a világbajnokságok történetének első játékosa, aki piros lapot kapott az NSZK–Chile nyitómeccsen, s a már 1970-ben érvényes regula értelmében a következő találkozón nem léphetett pályára. Akkoriban a kiállításért egyöntetűen mindig egymeccses eltiltás járt, az utólagos fegyelmi döntést csak később vezették be.

A sárga lap következménye is változott.

Kezdetben egy mérkőzésen egy futballista nem kaphatott két sárga lapot, a második súlyos szabálytalanságért egyből pirosat mutatott fel a játékvezető. Lothar Matthäus javasolta amúgy ilyen esetre a lila lap bevezetését, amit elvetettek, helyette lépett életbe a két sárga 1992-től, ami automatikusan pirosat vont maga után.

Még érdekesebb, hogy egyazon tornán különböző mérkőzéseken beszedett két vagy több sárga lapért sokáig nem járt retorzió. Gerd Müller például az 1970-es mexikói világbajnokságon az NSZK–Anglia negyeddöntőben (3-2, hosszabbításban) és az Olaszország–NSZK (4-3, hosszabbításban) meccsen is kapott sárga lapot, mégis játszhatott a bronzmérkőzésen (NSZK–Uruguay, 1-0). Hozzá hasonlóan Johnny Rep és Wim Suurbier is két sárga lappal lépett pályára az 1974-es NSZK–Hollandia döntőben (2-1).

Idővel ez is finomodott. Andranik Eskandarian a világbajnokságok történetének első labdarúgója, akit két sárga lap miatt eltiltottak egy mérkőzésre, az iráni játékos rögtön az első két csoportmeccsen begyűjtött egy-egy sárgát az 1978-as vb-n. Ennél persze akadtak fájdalmasabb esetek is: sárga lapok miatt 1982-ben Claudio Gentile és Zbigniew Boniek sem játszhatott az olasz–lengyel elődöntőben, Claudio Caniggia az 1990-es, Michael Ballack pedig a 2002-es vb-döntőről maradt le. A legemlékezetesebb talán mégis egy csupán „majdnem” eltiltás: 1990-ben Paul Gascoigne sírva fakadt az NSZK–Anglia elődöntő hosszabbításában, amikor a 98. percben sárga lapot kapott, hiszen beugrott neki, hogy emiatt nem játszhat a döntőben. Aligha jelentett vigaszt, hogy ennek végül nem lett jelentősége, hiszen az 1-1-re végződött hosszabbítás után az angolok elvesztették a tizenegyespárbajt.

A törlesztésért kiosztott piros lapoknak is hosszú a lajstroma. Maradonának 1982-ben a brazil–argentin meccsen szakadt el a cérna, igaz, addigra már megpecsételődött az argentinok sorsa. A szigor erősödéséről árulkodott, hogy a brazil Leonardót négy meccsre tiltották el, amiért 1994-ben könyökkel odasózott az amerikai Ramosnak, még a döntőben sem játszhatott. 1998-ban Laurent Blanc azért maradt le a fináléról, mert az elődöntőben ugrott a horvát Bilic provokációjára. Zinedine Zidane a 2006-os vb-döntőben vesztette el a fejét (helyesebben használta túlzottan célirányosan), talán ez is közrejátszott a franciák vereségében.

Nekünk, magyaroknak is van fájdalmas emlékünk.

Az 1978-as vb-n rögtön kezdésként nem csupán az Argentína elleni nyitómérkőzést (1-0-s vezetésről 2-1-re), hanem Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort is elvesztettük . Akkor ezt roppant igazságtalannak éreztük, de a mérkőzést újranézve a hajrában inkább ámokfutás volt, mint futball, amit a mieink műveltek. Törő talán megúszhatta volna sárgával, s akkor talán mindenki lehiggad, de az ő kiállítása után Nyilasi Tibor sem tudott uralkodni magán.

Baróti Lajos, a válogatott akkori szövetségi kapitánya a sorsolás után (Argentína mellett Olaszország és Franciaország volt a másik két ellenfelünk) így értékelt: „Ebből a csoportból tovább kell jutnunk.” Mai fejjel szinte felfoghatatlan optimizmus, a két meccsre eltiltott Törőcsik és Nyilasi nélkül azonban erre esély sem volt.

Történelmi lecke, ha nem is apáktól fiúknak, de elődöktől utódoknak. Miként korábban utaltunk rá, Varga Barnabást Portugália ellen sokadszor büntették meg sárga lappal reklamálás, illetve kakaskodás miatt. Nyilván többen felhívták már erre a figyelmét. Talán minden intésnél hatásosabb lenne – lett volna –, ha lejátsszák neki az 1978-as argentin–magyar meccs végét, pláne, ha személyesen Nyilasi Tibor meséli el neki a fájdalmas emléket (Törőcsik András sajnos ezt már nem teheti meg).

A piros és a sárga lapot a játékvezetők a mai labdarúgásban sokkal konzekvensebben használják, mint a régi időkben, sőt ma már nemcsak a bíró, de a VAR is figyel. Dumának és törlesztésnek helye nincs.

Örményország ellen Sallai Roland és Varga Barnabás sem játszhat. Most aztán fájhat Marco Rossi feje, kivel helyettesítse a kimagaslóan két legjobb magyar csatárt. Nagy kár lenne, ha két buta fegyelmezetlenség miatt úszna el egy újabb világbajnoki részvétel.