„A napló írása a XIX. századtól kezdve szinte kötelező a nemesi családoknál annak, aki kicsit is ad magára – írja Pozsgai Zsolt Barangolások a legnagyobb magyar emlékirataiban című munkájában. – Nem világos, mi a céljuk vele. A nemesi családok sóhajtozó visszaemlékezéseit aztán átveszik mások, költők, művészek, híres színésznők […]”
Amennyire visszaemlékszem, gyermekkoromban bennünket is nógattak esti naplóírásra az iskolában, igaz, nem nagy sikerrel. Magam csak edzésnaplót vezettem, azt is csak eleinte: „Reggel 6, úszás: 400 vegyes bemelegítés, 10×100 gyors időre, 400 levezetés. Suli után lovarda, Porfelhőn ültem, jól ment, de a hármasugrásnál lerakott a bitang. Este vívás, körasszózás, végre megvertem a Cérnát. Tízkor hunyó, hullafáradt vagyok stb.”
Márai Sándor Naplóit megszállottan olvasom. Az a rendkívüli és különös ezekben vibráló bejegyzésekben, ahogyan mozgósítani képesek.
Az író minden előzmény nélkül föltálal egy izgalmas gondolatsort, amit azonban csak akkor érthet meg igazán az ember, ha utána néz a benne szereplő figurának, korszaknak, körülményeknek… Szinte nógat a szerző: tájékozódj, ha tényleg érdekel, mit akarok üzenni! És az ember tájékozódik, mert tényleg érdekli. Tegnap este például ez a két mondat bizsergetett meg: „Van egyfajta ember, aki a személyiség, az egyéniség szabadságát is hajlandó feladni, ha egy zsarnoki rendszerben cinkost és kárpótlást talál a maga defektusainak igazolására. Valószínű, hogy a zsarnoki rendszerek csak azoktól tudják elvenni a szabadságot, akiknek igazán és minden következménnyel soha nem volt igényük a szabadság.”
Karnyújtásnyira a választástól ez még jobban bizserget.
Borítókép: Márai Sándor vonaton Zürichben, 1950 körül (Forrás: PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!