Ne aggódjunk a hírünk miatt!

Ne higgyük el, hogy ha megszólaltatnak egy franciát vagy németet, aki bírál bennünket, az az egész nemzetének a véleménye. Szó sincs róla.

Milyen a hírünk a világban? Sok külföldi körben egyáltalán nem kedvező, de ez a mi esetünkben régóta megszokott állapot, nincsen benne semmi újdonság. Engem inkább az tud bosszantani, ha ezen az örökölt adottságon elkezdünk aggódni. Természetesen nem arról van szó, hogy maga a kérdésfelvetés ne lenne legitim, érthető, jó szándékú, hiszen senkinek sem lehet öröm, ha rossz hírét keltik.

Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy ha számunkra mindig, egész történelmünk folyamán az lett volna a fontos, hogy vajon miként vélekednek rólunk mások a nagyvilágban, és ehhez igyekeztünk volna igazítani a tetteinket, cselekedeteinket, akkor egyszerűen már nem is lennénk, nem létezne sem az ország, sem a magyarság.

Mindig mentegetőzésre kényszerítettek

Ha végignézünk több mint ezer év eseménysorán, históriáján, mindig arra akartak kényszeríteni bennünket a honfoglaláskortól a mai migránsjárásos, bevándorlóküldéses, kvótaerőltetéses időkig, hogy mentegetőzzünk valami miatt és szálljunk magunkba, aztán revideál­juk az álláspontunkat.

Nem kedvelem azokat a gondolatmeneteket, mondatsorokat sem, amelyeknek az a veleje, hogy bár keményen, igaz­ságtalanul bánnak velünk, de azért mi is tehetünk róla, mert nem kellett volna bizonyos helyteleníthető dolgokat megtennünk, és tápot, támadási felületet adnunk az ellenségeinknek, ellenfeleinknek, rosszakaróinknak, amikbe belekapaszkodva részben jogosan bírálhatnak minket.

Ezeknek a szövegeknek mindig csak az a céljuk, hogy lelkiismeret-furdalást, bűntudatot okozzanak, s aláássák, elvegyék a magyar nemzet önbizalmát, végső soron negatívan befolyásolva a döntés- és cselekvőképességünket a jelenben.

A történelmi visszatekintést mindjárt azzal kezdhetjük: nem volt szokványos dolog, hogy életben maradhatott egy ideérkező nemzet, nép, amely eleve pusztulásra volt ítélve. Vajon mi volt az a varázslat, ami megtartott bennünket a birodalmak szorításában, más beözönlő, helyüket kereső, a miénkre pályázó vagy már itt lévő, területükhöz ragaszkodó népek támadásai közepette? Nálunk már rögtön megakadtak a Német-római Császárság próbálkozásai is, amire megint mondhatták volna egyesek, hogy nem vagyunk elég alkalmazkodók és nem vigyázunk a jó hírünkre.

A mai napig talány, mi volt az államalapítás sikerének titka, és az, hogy jelentős erőtényezővé válhattunk, amikor minden észszerű érv ellenünk szólt már a kezdetektől. Mondhatjuk mai szóval: nem volt rossz a sajtónk, a reputációnk az Árpád-házi királyok alatt, mert többnyire győztes csatákat vívtunk, s még túléltük azokat a népeket is az elszenvedett vereségek ellenére, akik jóval utánunk jöttek keletről, mint a tatárok, a kunokat pedig integráltuk. Az egész Árpád-házi időszakban egyetlen komoly kísérlet volt arra, hogy az önállóságunkat vazallusi alávetéssé változtassa, egy uralkodó próbálkozott a XI. század közepén, Orseolo Péter, ám őt is megbuktatták.

Úgy pergett le tehát három évszázad, hogy nem kellett állandóan védekeznünk, hanem alakító, erős tényezők voltunk Európában. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha nem segíti meg 1278-ban Habsburg Rudolf új német királyt IV. Kun László uralkodónk II. Otto­kár cseh király ellenében a morvamezei csatában? Hisz ez a győzelem alapozta meg az uralkodóház későbbi európai befolyását. Az Anjouk alatt pedig ez az európai meghatározó szerep még tovább fokozódott, majd főként Hunyadi Mátyás idején mélyült el.

Talpra állásunk sokszor kész csoda volt

Nyugatvédelmi tevékenységünk és ennek következtében kivérzésünk nem az 1526-os mohácsi csatavesztéssel kezdődött. Előtte már több mint száz éve az erőforrásaink állandó, végletes kihasználásával, önmagunk kizsákmányolásával zajlott a harc az oszmán fenyegetés, hódítók ellen. Eközben fellép Luther Márton az egyház megreformálásának az igényével, amitől a pápaság, a klérus mereven elzárkózott, s kialakult a vallásháborúnak nevezett időszak. Ez valójában hatalmi küzdelem volt, különben miként köthettek volna szövetséget a katolikus franciák a protestáns svédekkel?

Hatalmas pozícióharc dúlt egész Európában, amelyben megint fel tudtuk találni magunkat, hiszen előbb református lett az ország nagy része, amit a török is támogatott, majd megszületik egy nagy elme, Pázmány Péter, aki rájön, hogy előbb-utóbb eszköztelenek leszünk a minket két oldalról körülvevő túlerővel szemben, és megindítja az ellenreformációt, a rekatolizációt.

Kialakul a Cuius regio, eius religio, az akié a föld, azé a vallás elve Európában, nálunk pedig később a 60:30 százalékos katolikus-református arány. Erdélyben pedig a négy bevett vallással 1568-tól Európában úttörőként a vallásszabadságban mintát állítottunk az egész kontinens, a világ elé. Eközben az Erdélyi Fejedelemségben is részben fennmarad az önálló államiságunk.

Ha mások lennénk, már nem volnánk a térképen

A török kiűzése után a talpra állásunk megint csak kész csoda volt. És újólag fel kell tenni a kérdést: mire kellett volna jobban odafigyelnünk? Szokták egyesek a Rákóczi-szabadságharcra is mondani – nagy okosan utólag – hogy indokolatlan, elhamarkodott volt. De hát miért ne lehetett volna kihasználni a spanyol örökösödési válság, háború által nyitott lehetőségeket? Főként, hogy ismét még­iscsak javultak a pozícióink az 1711-es szatmári békét követően.

Vagyis itt megint tanújelét adta a magyarság a megmaradás képességének. És érdekes módon kezd Magyarországról szép csendben egyre rosszabb kép kibontakozni. Emögött az húzódik meg, hogy Bécsnek van alapvetően rossz, negatív véleménye rólunk, miután nem vagyunk hajlandók úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Ekkor kezdik terjeszteni rólunk a rebellis, lázadó imázst, amit aztán készséggel átvesznek ­Európában, nyugaton és azt hosszú évtizedek alatt továbbfejlesztik. Ez a ránk rakott stigma végigkísér bennünket az egész XIX. században. Holott egyszerűen arról van szó, hogy ha mások lennénk, nem volnánk már a térképen sem. Mária Terézia alatt és később is ellenálltunk az erőszakos elnémetesítésnek, asszimilációnak.

De ezekre a felülről jövő, egyre intenzívebbé váló próbálkozásokra is hogyan reagáltunk? II. József uniformizáló hatalmi, beolvasztó törekvéseire nemet mondtunk, s ennek az 1791–92-os ország­gyűlésen addig nem látott mértékű, tüntető nemzeti öntudatra ébredés, demonstráció lett az eredménye. Ebből a nemzeti ellenállásból bontakozik, lombosodik ki aztán a nemzetépítés óriá­si műve, a magyar reformkor. A nemzetátformálási veszélyek realitását jelzi, hogy sok kortársához hasonlóan Széchenyi István előbb tudott németül, mint magyarul.

Visszájukra fordult felszámoló kísérletek

Nem lehet elég tér, hely, hogy minden eseményre, nemzetalakító fordulatra kitérjünk. De gondoljunk csak bele, az állandó támadások, magyarságfelszámoló kísérletek közepette micsoda bravúr volt az 1848-as alkotmányos felkelés, szabadságharc, aminek az emlékezete, hősiessége mindmáig hatóan hallatlan nagy nemzetmegtartó erővé vált. Majd a végül óriási küzdelemben, súlyos véráldozatok árán elvesztett szabadságharc után következett a kiegyezés, amire nincs más példa a történelemben. A szabadságharcra is azt mondhatták volna, hogy nem kellett volna, kár volt belefogni.

Aztán mégis erőt merítettünk, előnyt kovácsoltunk belőle, és fennmaradtunk, végeredményben megnyerve a békét. Reálisan pedig nem volt esélye a szabadságharcnak, ahogy látszólag racionálisan az aradi vértanúk és a százvalahány kivégzett áldozata is hiábavaló volt. Mindez azonban összességében, hatásában nemzetet megtartó hősies cselekedetnek bizonyult.

A XX. században még nagyobb lendületet vesz a becsmérlésünk, s az ellenpropaganda, amelyet a század elejétől a polgári radikálisnak is nevezett hazai szocialista barát mozgalmak is tápláltak és támogattak, meggyengíti az állam védelmi képességét. Mégis, hiába vették el az ország kétharmadát Trianonban, az első világháború utáni állapot a győzteseket tévesztette meg elsősorban, s visszaütött a megalázás szándéka. Kelet-Közép-Európában létrehozták a semmire sem jó, vegyes etnikumú miniállamokat, amelyek közül többen egy idő után beléptek a németek szövetségébe, holott részben éppen ellenük és főleg ellenünk hozták őket létre.

A mesterséges államalakulatokról hamar kiderült, hogy életképtelenek, és csak a viszály erősödött az azokat alkotó népek között. A lecsupaszított Ausztriát szintén belső harcok gyengítették. Eközben Magyarország, amelyet leginkább életképtelenné akartak tenni, egyre erősödő állam lett a harmincas évekre. Egyetlen adat: 1938-ra a nemzeti jövedelem a duplája lett a háború előttinek, pedig az ország kétharmadát elcsatolták, és még örülnünk kell, hogy nem a szomszéd államok tervei váltak valóra, mert akkor a Balatonnál és a Tiszánál lett volna az országhatár.

Kérdem én: milyen valódi választási lehetőségünk volt? Mi mást tehettünk volna, mint előremenekülni és gazdaságilag megerősödni? Persze mindig eljutnak odáig, hogy juj, az az átkozott nacionalizmus! Miközben elfeledkeznek arról, hogy nálunk – ha lehet ilyet mondani – a német megszállás ellenére kedvezőbb volt a zsidók életben maradási esélye, főként Horthy Miklós mentő parancsának köszönhetően. Szörnyűség volt, hogy nem lehetett valamennyi, a nácik által zsidónak nyilváníttatott magyar állampolgárt megmenteni, de ha összehasonlítjuk más olyan országoknak az adataival, amelyek most ki akarnak oktatni minket demokráciából, az igen tanulságos és leleplező. 1945 után minket kiáltottak ki antiszemitának, holott más országok napok alatt megadták magukat Hitlernek, erős kollaboráns mozgalom volt náluk, és a zsidókat már 1942-től elvitték és pusztították.

A holland legfelsőbb bíróság elnöke mégis arról beszél, hogy nekik velünk szemben a génjeikben van a demokrácia. Mintha nem tudná, hogy Indonézia és más területek gyarmatosításából, kirablásából tudott Hollandia gazdagodni. A németek? A hitleri idők miatt végzik a IV. Henrikén messze túltevő Canossa-járásukat. Csakhogy a mi bőrünkre, a földrész többi államának a rovására teszik ezt a migrációnak az Európát felszámoló elszabadításával, a kontinensre zúdításával. S az eredmény? Újabb birodalmat szövögetnének Brüsszelben, alig háromnegyed évszázaddal a katasztrófába, két világégésbe torkolló birodalomépítés után.

Tudomásul kell vennünk, hogy amiatt is sírják tele a világot a rossz hírünkkel, mert mai napig idegen testként kezelnek bennünket, akiknek a nyelve nem indoeurópai, tehát nem vagyunk se germánok, se latinok, se szlávok. Az önállóság, az autonóm gondolkodás, döntés, a szabadság szeretete, a vagányság viszont a nemzeti karakterünk integráns, elhagyhatatlan része.

Ezért azonban nem szabad kárhoztatnunk magunkat, mert a nemzeti sajátosságainknak, életösztönnek köszönhetjük, hogy bár minden szabadságharcunkat elbuktuk, utólag mégis az éltető erőinkké váltak. Ez történt 1956 után is, amikor megint csak túl tudtuk élni az elveszejtőinket, ellenségeinket, a belső kollaboráns muszkavezetőket, és az újabb forradalomtól rettegő diktatúra ellenére a legvidámabb barakk lehetett a miénk.

Korparancs a történelmi örökség továbbvitele

Ma is bizonyosan nyugodtabb életünk lehetne, ha együtt tapsikolnánk a minden eszményét elhagyni készülő, süllyedő képet mutató jelenlegi nyugat-európai, uniós vezetéssel. Azonban egész ösztönvilágunkban benne van a harc folytatása még akkor is, ha az erőviszonyok nem kecsegtetnek túl sok sikerrel, így a végén megint miénk lehet a győzelem. Amit a jelenlegi konzervatív magyar kormány tesz, semmi más, mint a nem csupán ellenségeket szerző, hanem sok szimpátiát is kiváltó történelmi örökség továbbvitele.

Ne higgyük el, hogy ha megszólaltatnak egy franciát vagy németet, aki bírál bennünket, az az egész nemzetének a véleménye. Szó sincs róla.

Éppen a másokra gyakorolt vonzerőnk miatt vagyunk útjában azoknak a globalista erőknek, amelyek teljes zűrzavart akarnak kelteni a saját tekintélyelvűségükön kívül minden hierarchia, rend felbomlasztásával, hogy aztán a mesterséges káoszban, fölfordulásban semmi se veszélyeztesse a nemzetállamok felszámolását.

A brutális gazdasági, politikai, adminisztrációs kényszerítésünk annak szólna, hogy az utolsó akadályok is elháruljanak a nagy cél elérése elől.

Nem kilátástalan azonban a helyzet, hiszen annak idején a saját dekadenciájába belefulladó Nyugat-római Birodalom bukása után a kelet-európai rész, Bizánc domináns szerephez jutása, felemelkedése következett. Hasonló most is könnyen megtörténhet. A keresztény európai szellemiséget most pedig a gazdaságilag is felemelkedő Közép-Európa őrizheti meg, amely a gyengélkedő Nyugatot akár saját maga ellenére is megvédi.

A szerző volt miniszterelnök

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30. és Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.