Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt – korábban sokszor elhangzott ez a mondat a baloldali véleményformálók részéről, azonban mintha az orosz–ukrán konfliktus kapcsán szemérmesen kerülnék ezt a bölcsességet. Pedig a mostani háború hazánkra jelentett, akár kontinentális méretű háborúval, világégéssel járó fenyegetése egyszer már megvalósult, egyszer pedig igen közel kerültünk hozzá az elmúlt hatvan-nyolcvan évben.
A baloldal aktivistái, politikusai a „dicsőség Ukrajnának!” jelmondat ordibálása és a fegyverszállítmányok, ne adj’ Isten magyar katonáknak az orosz hadsereg ellen küldésének követelése mellett elfelejtik, hogy három emberöltővel ezelőtt járt már azon a vidéken magyar tiszt és baka, és nagyon nem jól jöttünk ki belőle. Pontosabban több százezren soha nem tértek haza, az ország romba dőlt, idegen szovjet, közkeletűbb nevükön orosz csizmák tiporták 47 évig hazánk addigra kétszeresen megcsonkított, vérrel, kínnal öntözött földjét. Azok most a leghangosabbak, akik évtizedeken keresztül a Don-kanyar katasztrófáját kérték számon Horthy Miklós kormányzón és az ország akkori vezetőin, hogy azok miért nem látták előre, hogy a Moszkváig és a Volgáig szorított Vörös Hadsereg és az azt irányító sztálinista-kommunista terrorállam az Egyesült Államok segítségével felülkerekedik az Európa minden részéből verbuvált négy és fél milliós inváziós seregen. A szovjet birodalom népeinek kitartása, a vér és vas korlátlannak tűnő folyama legyőzte azokat, akik keleti élettérről, kommunistamentes világról álmodoztak, vagy csak nemzeti, illetve személyes sorsuk jobbrafordulásában bíztak.
Orosz–ukrán háború
