Harapófogóban

Mi a közös a vasárnapi isztambuli terrortámadásban és az M5-ös autópályán történt hétfői lövöldözésben? Első ránézésre semmi. Az előbbit egy szíriai kurd terroristanő hajtotta végre, és a nagyszámú törökországi kurd közösséget, illetve függetlenségi harcukat tekintve akár török belügynek is tekinthetnénk. Utóbbi esetben szíriai illegális bevándorlókat szállító iraki embercsempészek lőttek rendőrökre Inárcs közelében, menekülés közben – az incidens tökéletes látlelete az Európát sújtó migrációs hullámnak, amelynek mértéke lassan a 2015–16-os migrációs válság szintjét is eléri.

Isztambul és Inárcs messze van egymástól. 

A hat ember halálát okozó véres terrormerénylet és az áldozatokat szerencsére nem követelő lövöldözés össze sem hasonlítható egymással. A két eset mégis szorosabb összefüggésben áll egymással, mint elsőre gondolnánk, ugyanis arra világítanak rá, hogy a közbiztonság ma már nem csak belügyi kérdés. A biztonsági fenyegetések nem ismernek határokat, globalizált világunkban kölcsönösen függünk egymástól, és sokszor a nagyhatalmak és a befolyásos nemzetközi szereplők jogos-jogtalan döntéseinek vagyunk kitéve.

Törökország biztonságát például a szomszédos Szíriában zajló, többszereplős polgárháború fenyegeti, amelyben bizonyos tekintetben ellentétes oldalon áll legerősebb NATO-szövetségesével, az Egyesült Államokkal. Sokatmondó, hogy az isztambuli merénylet után Ankara visszautasította Washington részvétnyilvánítását, mondván: az Egyesült Államok támogatja a Törökország által terroristának tartott kurd Népvédelmi Egységeket, amely Washington helyi szövetségese volt az Iszlám Állam dzsihadista szervezet elleni harcban Szíriában.

Törökország a terrorizmussal vádolt kurd szervezetek – elsősorban a törökországi Kurdisztáni Munkáspárt és a szíriai Népvédelmi Egységek – ellen harcol évtizedek óta, s követeli – jogosan vagy nem jogosan – Svédországtól az ott menedékre lelt kurdok kiadatását Svédország ­NATO-tagságának ankarai ratifikálásáért cserébe. 

Persze kétséges, hogy a mostani terrortámadásnak köze lenne a NATO-n belüli diplomáciai torzsalkodáshoz, a török–svéd tárgyalásokhoz, de sokatmondó, hogy a korábban számos terrortámadást elszenvedő Törökországban hat év viszonylagos nyugalom után éppen most robbantottak. Az első látszatra belügyi kérdés pillanatok alatt nemzetközi kérdéssé vált, s minden bizonnyal tovább növeli a feszültséget az orosz–ukrán háború ­miatt amúgy is ideges NATO-ban.

S mintha a szíriai polgárháború, a török–kurd ellenségeskedés és a közel-keleti világ bajai – rossz disztópiaként, egyfajta importált konfliktusként – megjelentek volna a Budapest közeli utcákban: szíriai bevándorlókat szállító iraki embercsempészek lövöldöznek magyar rendőrökre. Ebből is nyilvánvalóvá válik: Magyarország – és Európa – biztonságának kulcsát nem csupán néhány országgal, de egy kontinenssel arrébb kell keresni. A Közel-Keletről és Észak-Afrikából Európába irányuló migrációs útvonalak ismét forgalmassá váltak, s legyen akármennyire erős a magyar határkerítés, Magyarország egyedül nem tud megbirkózni az áradattal.

Az isztambuli merénylet és az inárcsi lövöldözés mindössze apró emlékeztető, hogy a Boszporusz csupán földrajzilag választ el két kontinenst. 

Európa és Ázsia sorsa viszont megmásíthatatlanul, egyre inkább összefonódik. Európa nehéz geopolitikai környezetben találja magát: keletről a katonai agresszió, nyugat felől az ideológiától túlfűtött demokráciaexport, délről a migrációs hullám szorításában van. Ez már rég nem belügy.

Borítókép: Rendőrök ellenőrizni akarták a főváros felé haladó járművet, de az nem állt meg, és a kocsiból több lövést adtak le a rendőrautó felé. Az embercsempészeket – két, magát irakinak valló férfit – a XIX. kerületben fogták el. (Fotó: MTI/Mihádák Zoltán)