A szikár tényeken túl viszont ott van maga az ember. „Nem a díjakért kutattam. Elismerések nélkül is boldoggá tett a felfedezések öröme. Úgy érzem, másoknak sokkal fontosabb, hogy Nobel-díjas legyek, mint nekem” – nyilatkozta korábban lapunknak. Azért idézem, hogy még jobban látszódjék, ki ő. Vagy egy másik: „Örülök, hogy magyarnak születtem. Boldog és gondtalan volt a gyermekkorom, a diákéveim. A könnyűzenei élet akkori gazdagsága, a jobbnál jobb hangú énekesek, a szép dalok ma is egy pillanat alatt visszaröpítenek az ifjúságomba. Általános iskolás korom óta Zorán és Dusán dala, a Gyémánt és arany volt a himnuszom, amiből erőt merítettem.”

Szeretettel gondol a szülőhazájára – pedig lenne oka a neheztelésre. Hiszen 1985-ben nem jószántából ment el. A Szegedi Tudományegyetem elvégzése után a Szegedi Biológiai Központban dolgozott, ám létszámcsökkentés miatt elküldték. Itthon szeretett volna boldogulni, ám hiába pályázott több helyre, választ sem kapott. Végül Philadelphiában, a Temple Egyetemen kapott állást. Bár (az akkori) Magyarország cserben hagyta, ő büszke a magyarságára: amikor teheti, hazajön, tanít, példát mutat. „Mi sohasem amiatt sajnálkoztunk, hogy mink nincs, hanem abból igyekeztünk előnyt szerezni, amink volt” – meséli Karikó Katalin. „Megtanultam a negatív kritikákból is építkezni: ha visszadobták a tanulmányomat vagy elutasították a pályázati kérelmemet, mindig alaposan áttanulmányoztam az indoklást. Nem a bírálókban kerestem a hibát, hanem önmagamban. Az nem segít, ha mindig másokat okolsz a sikertelenségeid miatt. Meg kell tanulni a kudarcokat előnnyé formálni.” Íme, így is lehet! 1990-ben például (már odakint) visszautasították az első, mRNS-sel kapcsolatos pályázatát, ám ő nem adta föl.

E nem föladás eredménye a tegnapi Nobel-díj. Szorgalom, szerénység, ész és szív – ő Karikó Katalin. Nem lehet kicsi az a nemzet, amely ilyen embereket ad a világnak. 

Borítókép: Karikó Katalin magyar biokémikus (Fotó: MTI/AP/Penn Medicine/Peggy Peterson)