Valahogy úgy van az, hogy ha győz a csapat, jobban esik másnap a felkelés. Én is fütyörészve jöttem be ma dolgozni, és mélységesen egyetértettem azzal a fradista ismerőssel, aki azt írta, hogy életében először és utoljára írja le az újpesti labdarúgó hőstettéről: Köszönjük, Csoboth Kevin!
Ez persze vicc. Az azonban egyáltalán nem az, hogy a magyar válogatott három ponttal zárta a csoportküzdelmeket. Előzetesen – azt hiszem – mindannyian reálisnak tartottuk azt a forgatókönyvet, hogy két csapattól kikapunk, egy csapatot legyőzünk, így a harmadik helyen végzünk. Már csak azért is, mert elég megnézni, kik az ellenfelek, kezdőcsapatuk játékosai milyen klubokban játszanak, mennyi az összértékük és így tovább. Reggelig sorolhatnák a legújabb kori labdarúgás kínzó tünete, a kényszerű matekozás összes sarokszámát, de félek, többet akkor sem tudnánk mondani a skótok elleni mérkőzésről.
A döntő gólt ugyanis ezúttal sem a vaskos pénzkötegek rúgták. Hanem egy olyan fiatal srác, akinek klubcsapatában ingott a helye a mögöttünk álló idényben, és mégis, bő fél perccel a vége előtt bepörgette a labdát Angus Gunn kapujába.
Erre igazán büszkék lehetünk. A labdák, amelyek hosszú évtizedeken át kipattantak, most jobbára bepattannak. Az utolsó percek pedig, amelyek sokszor kiesést, vereséget, összeomlást jelentettek számukra, újabban minket erősítenek.
Csakhogy – és ez itt a lényeg – a sikert soha nem adják ingyen. A labdarúgásban, hasonlatosan az élet más területein végzett munkához, „szerencséje” leginkább annak lehet, aki az ellenfélnél többet és eredményesebben dolgozik. Aki szó szerint a vérét adja a sikerért, mint Varga Barnabás. És ez akkor is igaz, ha egyébként az utolsó tíz perc másképp alakulhatott volna, hiszen a skótoknak ugyanúgy kellett a győztes gól, mint nekünk, ők is a továbbjutásért játszottak.
