Olaszországból nemrég még egy baloldali miniszterelnökké előlépett véleményvezér üzengetett Orbán Viktornak, mit hogyan kellene tennünk Magyarországon, de aztán jött az Olasz Testvérek, jött Giorgia Meloni, a baloldalon pedig még most sem értik, mi is történt valójában a választók fejében. Vagy ott van Szlovákia, amellyel meglehetősen hosszú ideig hűvös viszonyt ápoltunk, de mostanra olyan szilárd szövetséget építettünk, hogy fontos globális és európai ügyekben egyaránt számíthatunk egymásra.

Az öröklétet tehát rendre elnapolják a politikában. Az öröklét máshol és másutt fészkel, nem a valóságban. Ami tegnap hosszú távú szerelemnek tűnt, ma már csak futó kaland. Ugyanakkor az is téved, aki csakis jelen időben méri a maga idejét. Ha ugyanis az ember pusztán néhány esztendőt kap programja kiteljesedésére, esetleg koalícióra vagy egyezségre kényszerül másokkal, mindenképpen sérül eredeti célkitűzése. Éppen ezért a megoldást – legalábbis Európában – a magyar választások mutatják fel a legteljesebben. Ha alkotmányozó többséget, állandó fölényt, egymás utáni ciklusokat bíznak egy pártszövetségre, akkor annak előbb-utóbb meglátszik az eredménye az ország mindennapjaiban. Írjuk le a baloldal bosszantására (pláne, mert nagyon is igaz): inkább előbb, mint utóbb.
 

 Ha a kormány kétharmados többséggel alakul meg, teljesen más erőpozíció birtokában tevékenykedik, mint ha koalícióra, kisebbségi kormányzásra, esetleg nagykoalícióra kényszerül. Az elmúlt négy ciklusban a magyar politikai környezet, gazdaság, kulturális színtér nem egyszerűen átrendeződött, hanem új időszámítás kezdődött. Korszakhatáron vagyunk túl, legalább olyan jelentőségű közéleti földinduláson, mint a rendszerváltozás idején.
Így aztán az öröklétre talán nincs is szükségünk. 

 Miközben pusztán csak arról van szó, hogy képtelenek megszervezni magukat, nem tudnak irányt szabni, nincsenek önálló gondolataik, cselekedni pedig nem akarnak. Nem a politikai öröklét tehát a cél. Valójában minden közhatalomban eltöltött óra, nap, hónap és év egyetlen célt szolgálhat: a nemzet felemelését. Ebben ráadásul nemcsak hinni kell, hanem erkölcsi kötelességünk segíteni a közös munkát. Nem örökre: de addig, amíg lehetséges, amíg képesek vagyunk rá, amíg egységben állunk. Mindig gondoljunk erre, amikor rejtélyes erőközpontokból megpróbálják kívülről ledönteni a magunk állította rendszert.