Annak idején, a történelemórának álcázott marxista szemináriumokon meg kellett tanulnunk, hogy a munkásosztály kétféle módon védekezett a kapitalista kizsákmányolást jelképező iparosítás ellen. Egyrészt a dolgozók eleinte lerombolták a gépeket (gondolom, fejszével vagy kisbaltával), ilyetén módon jelezve ellenállásukat. A géprombolásnál azonban haladóbb módszernek tűnt az önszerveződés, amely végül a szakszervezeti mozgalomban csúcsosodott ki – így szólt legalábbis a tanmese. Hogy a létező szocializmusban nem lehetséges géprombolás, már akkor is megértettük, de hogy a szakszervezeti mozgalom miért alakult át nonstop párttaggyűléssé, arra nem adott választ a történelemtanárunk.
Azért jutott eszembe mindez, mert újabban klímaaktivisták tűntek fel géprombolóként. Mindez persze csak áthallás, utalás, hiszen ők valójában már nem gépeket rombolnak, hanem a művészetnek üzentek hadat. A minap két ilyen emberszabású klímaaktivista például Van Gogh egyik festményét öntötte le levessel, nyilván ettől remélve, hogy Oroszország vagy Kína nem szennyezi tovább a természetet.
Persze hogy miért nem Oroszországban vagy Kínában cirkuszolnak egy múzeumban, tökéletesen érthető. A klímaaktivisták ugyanis annyira merészek, hogy megvasalt rabként nem szeretnének tíz évig orosz vagy kínai börtönben éldegélni, ami egyrészt tökéletesen érthető, másrészt világosan bizonyítja, hogy valójában micsoda gyáva férgek.
