Régen elengedtem már azt az illúziót, hogy – noha ugyanazt a nyelvet beszéljük, legalábbis a szónak a köznapi értelmében – akárcsak közelítően is hasonló képünk legyen a magyar valóságról nekünk, akik itt vagyunk, és a magát függetlennek megrajzoló sajtó képviselőinek.
Ez nagyjából akkorra tehető, amikor a hamisított Teller-levelet közlő Népszabadság eme aktusba belebukott főszerkesztőjét egy szempillantással később a MÚOSZ elnökévé választották. Azt az időszakot éltük, amikor a baloldali többség a túlmozgásos Gyurcsány Ferencet emelte a miniszterelnöki székbe, aki tényfeltáró beszédében aztán megosztotta a közzel, hogy „nem csináltunk semmit négy évig”, és a felettébb objektív Tóta W. Árpád neoliberális tanrajzfilmet csinált a Magyar Televízióban 160 millió forintért (legyünk olyan méltányosak, amilyet viszont soha nem tapasztaltunk, nyilván nem ő kapta az egészet) például arról, hogy „nincsen ingyenebéd”, miközben a magyarok jelentős része nyomorító devizahitellel próbálta magát valahogyan a víz fölött tartani az összeomló díszletek között.
Elmúlt, már messze van, miért fontos ez most? – kérdezheti joggal az olvasó. Nem a volt dolgok felhánytorgatása okán, sokkal inkább azért, mert folyamatos az életünk narratív kereteinek az átírása, újabb és újabb elbeszélések születnek, s lassan ott tartunk, mintha minden másképp lett volna, mint ahogy átéltük. Azoknak, akik nem merülnek el az emlékezetvesztésben persze nem feltétlenül lehet mindent eladni, bár ha számításba vesszük a közösségi média buborékképző hatását, a gyakran és hosszan ismételt hazugság is hatásos lehet, ám fokozottan kitettek ennek a koruk okán tapasztalatok nélküli fiatalok. Nemigen tehetünk hát mást, időről időre fel kell idézni, mi és miért történt.
Minap azt olvasom Hargitai Miklóstól, hogy most már faktum, a kormánypártok „az EU-tagság pártolói és ellenzői között húzzák meg a mesterséges választóvonalat”, elkerülni akarva, hogy a tavaszi választás a miniszterelnökről szóló népszavazás legyen, vagy mi. Mindezt Fricz Tamás lapunkban megjelent írására alapozva, mert szerinte a politológus „mindig, mindenről azt gondolja, amit a Párt szerint épp gondolni kell”. Terjedelmi okok miatt nem mennék itt bele a gőg, a harmincöt éve használt hangnem ecsetelésébe, abba, mennyire farizeus a beszédmód számonkérése azoktól, akiknek a megvetés volt mindig is az anyanyelvük. Fontosabb az, amit a miniszterelnök és az EU viszonyával kapcsolatban ír, nevezetesen, hogy az úgymond hergelés „a jegyzőkönyv kedvéért: akkor és azért kezdődött, amikor és amiért a Bizottság nem engedélyezte, hogy Orbánék a költségvetési hiány elengedése árán vásároljanak maguknak egy kis pótlólagos népszerűséget a kormányra kerülés után”. Máshogy volt. Orbán Viktor nem „pótlólagos népszerűséget” akart, emlékeim szerint a költségvetés tényleges helyzetének elismerését, amiben a hiány nagyobb volt, mint az uniónak benyújtott papírok szerint. És igen, az a bizottság, amelyik éveken keresztül elnézte a gyurcsányi kreatív könyvelést (értsd: hazugságot), nem járult ehhez hozzá. Megtehette, mert az előző évek lehetetlen kormányzása oda vezetett, hogy a 2008-as pénzügyi válságot csak az IMF–EU közös hitelével élte túl az ország. A független baloldali média meg nagyon örült, hogy a kétharmados felhatalmazást kapott miniszterelnöknek kellemetlenkedik az Európai Unió. Nagyjából így.
