Hová lesznek a szeretteink?

Észrevették, ahogy elmúlik a karácsony, úgy csökkenni kezdenek, majdhogynem eltűnnek a szeretteink?

Észrevették, ahogy elmúlik a karácsony, úgy csökkenni kezdenek, majdhogynem eltűnnek a szeretteink? Ám októbertől elkezdenek ismét szaporodni, a halottak napja táján mindennaposak, a csúcsot karácsonykor érik el. A szeretteink, ez az egykor szép magyar kifejezés az év bizonyos időszakaira korlátozódik: a halottak napjára és karácsonyra. A jelenség jól mutatja a szavak alkalmi, divatszerű felhasználását – és nem mellesleg elértéktelenedését.

A szeret igénk annyira nem érdekes, hogy a hagyományos etimológiai (szótörténeti) szótárakba föl sem vették. A szerep után a szerez következik. Igaz, a nagyobbik szótárban van egy halovány utalás a szerelem szócikkre, hogy ott érdemes kutakodni. A szerelemnél van tehát a szeret. Pedig a kettő nem ugyanaz. Szeret igénkre a XIII. századtól vannak adatok: rokonszenvet, vonzódást, jóindulatot, majd nemi vonzalmat érez valaki iránt. A korai adatok között szerepel a szerető, szeretet, szeretes (szeretett), szeretetest (örömmel, készségesen), szeretés, szeretemben ~ szerettekben (szeretetük következtében), szeretkezik, szeretkező.

A szeretett melléknévi igeneves formából rövidült a szerett. A szeretettemből pedig a szerettem, a szeretetteinkből a szeretteink lett. Hasonló rövidülés eshet meg a hirdetetteink > hirdetteink, esketetteink > esketteink esetében is.

Így keletkezhetett tehát a szerettem, szeretteink szó. Használata pedig, ahogy állítom, a halottak napja és karácsony köré szerveződik: halottak napján gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére, séta elhunyt szeretteink között, személyre szabott ajándék szeretteink számára, karácsonyi ünnep szeretteink körében, legyenek biztonságban idős szeretteink, ismerőseink.

De elmúlnak az ünnepek, és eltűnnek a szeretteink. Az évközi küzdelemben, harcban már nem látszódnak, ekkor már inkább a „gyűlöltjeink” gyarapodnak. Igaz, a szeretteink ellenében ilyen szót nem mondunk, sokkal inkább olyasmit, hogy: haragos, ellenség, ellenfél, ellenlábas, szembenálló, gonosz… Az is érdekes, hogy a halál ténye rendszerint megszünteti az ellenségeskedést. Aki a föld alá kerül, az már nem lehet ellenség, az átmegy a szerettek körébe. Hogy mondja a magyar nép? Halál után szűnik a gyűlölség (a halál véget vet a gyűlöletnek).

A szeretteink szó ünnepi, karácsonyi túlhangsúlyozása egyfajta kompenzáció. De a túlhangsúlyozás, agyonhasználás el is koptatja ezt a – legszebb, s amennyire manapság gondoljuk: tanult emberi ösztönből, a szeretetből – született szót. 

Mert van olyan szerző, aki nem érzi a szó fönségességét. Lássunk egy példát: „Megvették a kulcsi családirtó házát. 2012 áprilisában H. négy szerettét ölte meg brutális kegyetlenséggel a település egyik legnagyobb épületében…” Hm. A családirtó a szeretteit ölte meg… A leg­enyhébb esetben is oximoron: egymással ellentétes jelentésű szavakból álló retorikai gondolatalakzat. Csakhogy annak művészi oka van: hatáskeltés, hogy az ellentmondásokat mélyebb összefüggések alapján egységben szemléltessük: „nem lelé honját a hazában” (Kölcsey: Himnusz). A családirtó viszont nem ölheti meg a szeretteit. Ő embertelenül gyűlölte azokat, akiket – sorozatban és kegyetlenül – meggyilkolt. Tehát neki gyűlöltjei voltak.

Ne járassuk le az egyik legszebb, nem is feltétlenül magunkkal hozott, hanem életünk során elsajátított, kifejlesztett, kifinomított érzelmünket, a szeretetet. Ne használjuk túl, ne hangsúlyozzuk, ne üzletiesítsük a szeretteink szót, hanem tartsuk meg bensőséges alkalmakra. Arról nem is szólva, hogy mennyire nem kellene embert ölni, sem képletesen, sem valóságosan.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)