Már nem is a pesszimista becslések, hanem az általános vélemények is afelé hajlanak, hogy az ukrajnai háború még hosszú évekig is elhúzódhat. Kezdetben villámháborúra számítottak sokan, az első hónapok után például Kárpátalján is nyugodtnak írták le általában a helyzetet. Mára látszik, hogy igazi áttörés nem következett be semmilyen irányban a fronton, Putyin végső győzelemben, Zelenszkij a Krím visszavételében gondolkodik, közben Kárpátaljáról egyre borúsabb hírek érkeznek, növekvő számú áldozatokról, halottakkal teli vagonokról, könyörtelen kényszersorozásokról. 

Egyszóval egyáltalán nem látszik a szörnyű háború vége, de ez nem jelenti azt, hogy ne történjen meg majd valamikor az, amit mindenki vár: egyszer elhallgatnak majd a fegyverek, és múlt idő lesz a háború. A kimenetelt és a győztest (már ha egyáltalán lesz olyan) természetesen nem tudjuk, de az a közelmúltbeli háborúk kapcsán feltételezhető, hogy lesznek előtte rendezési tervek, tárgyalások, konferencia, aláírás, utólagos megbeszélések, újjáépítés, programok. Amelyeken majd részt kell venni, ahol majd tárgyalni kell. Sokat. Nemcsak az ukránokkal, az oroszokkal is, talán magával Putyinnal is.

Tíz évvel ezelőtt a nemzetközi diplomáciában és sajtóban még Putyin ministráns fiúnak számított Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz képest. Igaz, akkor éppen Szíriában dúlt minden idők egyik legkülönösebb háborúja, amely szintén különösen kegyetlen volt. A 2011-es arab tavasz szíriai tüntetései lassanként összecsapásokhoz, majd polgárháborúhoz vezettek mintegy tucatnyi hadviselő féllel, és akkor a kisebb klánokat, törzseket bele sem számoltuk. 

Akkortájt Aszad ellenzékének kellett drukkolnunk a fősodratú média iránymutatása szerint. Bár a Telex (vagyis az elődje) akkor nem kérdezett kormánypárti politikusokat, közéleti szereplőket arról, hogy kinek szurkolnak, de aki Nyugat-Európában jót akart magának, az sietve kijelentette, hogy Aszad háborús bűnös, ő felel mindenért, a szíriai ellenzék csapatait pedig minden erővel és fegyverrel támogatni kell. (De legalább a szíriai sportolókat, művészeket nem rekesztették ki akkortájt úgy, mint most az oroszokat.) Ez végül odáig vezetett, hogy a magyar ellenzéki médiában megjelenhetett olyan cikk is, amelyben elmagyarázták, miért kell olykor szélsőséges iszlamista szervezetek harctéri sikereiért szorítanunk.