időjárás 1°C Natália 2021. December 9.
logo

Egy aligpárt járványügyi vádaskodásai

Csatári Bence
2021.11.24. 14:04 2021.11.24. 20:15
Egy aligpárt járványügyi vádaskodásai

A mikroszkopikus kicsinységű aligpárt (lásd: „Merjünk kicsik lenni!”), a PM kommunikációs igazgatója olyan dolgokat kért számon Orbán Viktortól, amit jóérzésű ember nem tesz. A minap azon rugózott az egyik ellenzéki médiumban, hogy vajon miért nem sikerült beoltani hétmillió embert május harmadik hetére, holott ezt korábban a kormányfő megígérte. 

Véleménye szerint mindenképpen a parlamentnek felelős magyar kormány dolga lett volna ezt a célkitűzést elérni, az emberi tényezőt teljesen kizárta a számításaiból. Mintha valakiket önmaguk akarata ellenére boldoggá lehetne tenni egy szabad és demokratikus országban, és kézen fogva el lehetne vitetni az oltópontokra. Pedig nem biztos, hogy messze van ez az idő.

Murányi András jó ellenzékiként egyértelműen és teljes mértékben, önmaga túlbecsült jelentőségében tobzódva Orbán Viktorra és kormányára kente, hogy az ország nem érte el a hétmilliós álomhatárt még késő tavasszal. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy már akkor is javarészt rendelkezésre állt megfelelő mennyiségű vakcina Magyarországon, tehát nem a kormányon múlt, hogy nem tudták mindet és kellő gyorsasággal beadni, hanem az oltásellenes embereken. 

A feltűnően magabiztos fiatalember előadta, hogy szerinte egyértelműen a kormányon múlt, hogy ez nem sikerült, mert – ahogy fogalmazott – „az összes lehetősége, eszköze megvan arra, hogy ezt a folyamatot menedzselje”. (A műsorvezető Krug Emília becsületére legyen mondva, hogy a megjegyzés élét tompította azzal, amikor azt mondta, ugyanezzel a problémával lényegében az összes ország küzd.) 

Csak játsszunk el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a negyedik Orbán-kormány meglépi azt, amit jövő februártól Ausztria tervez, és amivel egészen biztos, hogy jobb oltási arányokat lehet elérni, mint az ellenzék által kritizált jelenlegi, és bevezeti a kötelező oltást (hiszen nyilvánvalóan a válságmenedzselésnek ez is része lehetne): az összes ellenzéki párt és pártocska, vagy annak lódított balliberális politikai tömörülés, valamint civil szervezetecskének álcázott pénzmosoda egy emberként rohant volna a Sándor-palotához vagy a Karmelita kolostorhoz, hogy zengzetesebbnél zengzetesebb lózungokkal kürtöljék tele a világot azzal a hamis váddal, hogy Magyarországon diktatúra van, a rezsim nem enged a szorításából, és az emberek már azt sem dönthetik el, hogy beadassanak maguknak egy oltást vagy sem. 

Nyilvánvalóan amellett állnának ki, hogy a társasdalom tagjainak szabadságában áll, hogy ki-ki magáról elhatározza, felveszi-e az oltást. 

Csak egy a bökkenő: ez egy kőkemény társasjáték, nem pedig egyéni primadonna akció. Aki nem oltatja be magát, az nemcsak saját magát, de környezetét is veszélyezteti, ezért nagy felelőtlenség ezzel a szabadságjoggal visszaélni, illetve mások szabadságjogait, nevezetesen az élethez és az egészséghez való jogot megkérdőjelezni azzal, hogy bármikor megfertőzheti őket egy oltatlan ember. 

E tekintetben az önmegvalósítás kora lejárt, aki erre érez ingerenciát, az inkább írjon verset vagy énekeljen egy jót, de ne mások életével játsszon, mert az az igazi, eredendő bűn. Mondhatni gyilkosság, amit harminc-egynéhány évvel ezelőtt még halálbüntetéssel is szankcionálhattak. Továbbá tegyük a kezünket a szívünkre: a járvány megfékezésének az az egyetlen módja, hogy valamilyen módon rávegyük az embereket, a legelvetemültebb vírustagadókat is (ha ekkora tragédiasorozat után még vannak egyáltalán ilyenek) arra, hogy beoltassák magukat. 

Ennek pedig hosszú távon nagy valószínűséggel csak az lehet a legjárhatóbb útja, ha különböző eszközökkel, kis- és nagykapuk bezárásával, másoknak pedig a kinyitásával rákényszerítsék a fertőző és felelőtlen embereket arra, hogy beoltassák magukat. Akik erre nem hajlandók, azok viszont mehetnek a karanténba a szó szoros és erkölcsi értelmében egyaránt.

Több más, erősen megkérdőjelezhető kijelentése is volt ezen kívül a magának gesztusai alapján tiszteletet követelő PM-politikusnak, ezek közül az egyik, hogy a kiskunhalasi járványkórházat azért nem nyitják meg, mert orvos- és ápolóhiány van. 

Ezzel szemben Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a napokban kijelentette, még nem tartunk ott, hogy ki kellene nyitni ezt az intézményt (és valóban, a számok is azt mutatják, hogy ez így van, hiszen a harmadik hullám csúcsán nagyjából 1500 lélegeztetőgépre került beteget ápoltak, míg jelenleg még hétszáz körül van a számuk, tehát nem egészen a fele, és hasonlóak az arányok a kórházban lévőkkel is). 

Ha valaki, akkor ő orvosprofesszorként bizton tudja, melyik az a pillanat, amikor Kiskunhalasra is vezényelni kell betegeket az ország más pontjairól. Bár lehet, hogy újságírói, főszerkesztői múltjára való tekintettel a PM kommunikációs igazgatója is feljogosítva érzi magát arra, hogy erről ítéletet mondjon, igaz, annak az esélye, hogy ez reális legyen, akkora, mint az ember árnyéka délben. 

Öncélúan még azt a kérdést is felvetette, hogy miért nem rendeztek korábban oltási akcióheteket – vajon ezt a PM korábban miért nem javasolta? –, miközben néhány mondattal korábban ennek ellentmondóan arról lamentált, hogy – az egyébként szabad levegőn és maszkban – sorban álló emberek között mennyivel magasabb a fertőzésveszély, mint egyéb helyeken.

Az pedig egyenesen penetráns, ahogyan számon kérte a kormánytól, hogy miért nem lehet felmondani az egészségügyben járvány idején. Nehéz még csak sejteni is, hogy itt milyen kacifántos érveket tudott volna felsorakoztatni arra, hogy ez ne így legyen – ezekre nem tért ki, de bizonyára megint az emberi jogokkal hozakodott volna elő –, mert a helyzet igencsak egyszerű: az egészségügyi dolgozók letették a hippokratészi esküt, így ha baj van, rendelkezésre kell állniuk. 

Márpedig most nem könnyű a helyzet, és szükség van rájuk. Ahogy a siófoki strandon sem fordíthatja el a fejét egy orvos akkor, ha valaki mellette rosszul lesz, úgy most is kutyakötelességük segítséget nyújtani, amiért persze jár a hála és megbecsülés, s ezt most már a kormány is kifejezésre juttatja a jelentős fizetésemelésükkel, értelmetlenné, sőt büntethetővé téve a paraszolvenciát. 

De még ha nem is tekintjük az esküt mérvadónak – márpedig az –, akkor is erkölcsi kötelessége egy hozzáértőnek segítenie a bajba jutottakon. Azzal, hogy szabadon felmondhatnának és elhagyhatnák a pályát, értelmezésem szerint cserbenhagynák nemcsak a betegeket, hanem a hivatásukat is, és ezáltal méltatlanná válnának orvosi/ápolói praxisuk vitelére. 

Éppen ezt a szituációt hiányolja Murányi András, ami olyannyira védhetetlen, hogy kijelenthetjük: a hazai jobboldal szociális érzékenysége fölébe nő a milliárdosokkal felálló baloldalnak. Nagyot fordult a világ, és reméljük, még fog is, amikor az emberek tömegesen lesznek meggyőzhetők arról, hogy be kell oltatniuk magukat.

A szerző történész

Borítókép: Körmenden már az első napon nagy volt az igény az oltóponton a vakcinák iránt (Fotó: Szendi Péter/Vas Népe)