A Rákosi-rendszer kiépüléséig és megszilárdulásáig a vallási és keresztény hátterű ünnepeink jórészt érintetlenek voltak, azok eredeti lényegét, mondanivalóját az 1950-es évekig még a pogány világ sem támadta. Ennek minimum két oka volt, egyrészt az, hogy az ateista kommunisták a múlt század közepéig nem jutottak tartósan hatalomra Magyarországon. Másrészt – részben ezzel összefüggésben – a korábbi időkben a vallástalanok sokkal kisebb részt képviseltek a magyar társadalomban, mint az államszocializmus időszakában vagy akár napjainkban.
Amint Rákosi Mátyásék a szovjet fegyverek támogatása mellett hatalomra kerültek, fokozatosan átalakították az ünnepek addig érintetlen rendszerét. Sokat elmond a törekvés sikerességéről, hogy amíg 1945-ben a munkaszüneti napok túlnyomó többsége még keresztény ünnep volt, néhány év alatt ezek jelentős részét megszüntették vagy átalakították. Amelyeket megtartottak, azokat új tartalommal töltötték meg a szovjet típusú diktatúra céljainak megfelelően. Így lett többek között a karácsonyból fenyőünnep, a Mikulásból pedig Télapó, magyarosítottuk a szovjet Gyed Morozt (Fagy Apót). A forrást ugyan megváltoztatták, a lényeget áthangolták, de a szeretet üzenete megmaradt. A karácsony esetében azonban az isteni szeretet helyett egymás szeretetére került a hangsúly, a fő üzenet – hogy a Teremtő elküldte a fiát, a világ Megváltóját az embereknek – zavarta a kommunista eszményképet.
Hasonló a helyzet a Mikulással is, hiszen az 1950-es évekig a magyar családok döntő többsége Myra püspökének „követőjét” várta december 6-án. A III. században született és a IV. században munkálkodó Szent Miklósról több legenda is ismert, ezek egyikéből alakult ki a Mikulás-hagyomány. Eszerint a palástban, püspöksüvegben és pásztorbottal közlekedő Mikulás ezen a napon megajándékozza a gyermekeket, nem véletlen, hogy Szent Miklós mások mellett a gyermekek és a diákok védőszentje is.
