Nem volt ez másként a második világháború utáni első, szabadnak mondott választáson sem 1945. november 4-én, amikor a Független Kisgazdapárt elsöprő többséggel nyerve, 57 százalékot szerezve egyedül alakíthatott volna kormányt, ám Rákosiék, maguk mögött tudva Vorosilov szovjet marsallt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi elnökét, nem mellesleg Sztálin egyik legfőbb bizalmasát és itteni helytartóját, kibrusztolták maguknak, hogy a kommunisták a maguk 17 százalékával benne lehessenek a koalíciós kormányban, ahogy a szociáldemokraták és az erős kommunista befolyás alatt álló nemzeti parasztpártiak is (így alakult ki az a skizofrén helyzet, hogy olyan parlament alakult 1945 novemberében, amelyben lényegében nem volt ellenzéki párt). Mintha most a Fidesznek egy kiadós győzelem után kötelező módon koalíciós partnereként kellene elfogadnia mondjuk a DK-t vagy az MSZP-t. Ugye elképzelhetetlen? Pedig Márki-Zay éppen ezzel, illetve homályos utalásokkal még ennél is aljasabb cselekedetekkel vádolja Orbán Viktorékat, ami egész egyszerűen nonszensz és persze légből kapott állítás.

A kisgazdapárti Tildy Zoltán által vezetett kormányba így kénytelen-kelletlen be kellett venni államminiszterként Rákosit, belügyminiszterként Nagy Imrét, majd Rajk Lászlót, Gerő Ernő lett a közlekedésügyi miniszter, és a szintén kommunista Molnár Erik a népjóléti miniszter (a pénzügyi, a honvédelmi és a külügyi tárcák csak azért nem váltak a kommunisták zsákmányává, mert az ismételten megcsonkított országban súlytalanok voltak). Eközben pedig a demokratikus pártokba és azok legfelsőbb vezetésébe is folyamatosan szivárogtak be a kriptokommunisták, akik belülről bomlasztották ezeket a politikai tömörüléseket, sajnos sikerrel, amelyek ennek következtében már nem is tartottak annyira ördögtől valónak egy kommunistákkal való szövetséget. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ilyesmi sem fordult elő egyik Orbán-kormány alatt sem. Ahogy az sem, hogy saját miniszterelnökét puccsolja meg a kormánykoalíció egyik tagja (ez viszont annál ismerősebb baloldalról, a Gyurcsány-érából), a kommunista párt. Ez történt 1947 májusának végén (a pontos napot a mai napig nem tudjuk biztosan) Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökkel, akit gyermekének fogva tartásával zsarolt meg a szintén kommunista uralom alatt álló államvédelem, hogy mondjon le, amit meg is tett. Az osztrák–svájci határon, szabadságának töltése közben a Volkswagen bogárjának lökhárítóján írta alá azt a sajtpapírt, amit az orra alá dugtak, miközben a kommunisták „kinevezték” a baloldallal lepaktáló kisgazda miniszterelnököt, Dinnyés Lajost, aki mikor ezt megtudta, állítólag így kiáltott fel: „Milyen ország az, ahol én lehetek a miniszterelnök?”. 

Ezt megkoronázandó következett 1947. augusztus 31-én a „kékcédulás választás”, amit a lehető legelvetemültebb csalássorozattal „nyert meg” a kommunista párt, igaz, így is csak 22 százalékot ért el, de a szalámitaktika következtében annyira feldarabolták a többi, demokratikus pártot, hogy ez is relatív többséget hozott nekik. A Fidesz ilyet sem csinált soha, nem utaztatott százezres nagyságrendben katonákat és egyetemistákat vagy „kiránduló brigádokat”, hogy akár nyolc-tíz településen is adják le a szavazatukat rájuk, ráadásul úgy, hogy a koalíciós partnerük nyomdájában nyomtassák ki az ehhez szükséges dokumentumokat.

A többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem. A kommunista ármánykodások végeláthatatlan sorának következtében elvesztett az ország – a teljesség igénye nélkül – olyan nagy demokratikus politikusokat, mint Kovács Béla, Varga Béla, Kovács Imre vagy Sulyok Dezső. Sokszor még a látszatra sem ügyeltek: a kommunisták 1948-as végső hatalomátvételéhez hűségesen és következetesen asszisztáló egykori szocdem Szakasits Árpádot, amikor megválasztották köztársasági elnöknek, elfelejtették azonnal felmenteni az addig betöltött iparügyi miniszteri posztjáról. Mit tehet ilyenkor az emberfia, amikor ekkora szerencsében részeltette a sors? Iparügyi miniszterként levelet ír önmagának, a köztársasági elnöknek, kérve felmentését a tárca vezetéséből, amire annak rendje és módja szerint meg is kapja a választ – önmagától. Akármilyen abszurdan is hangzik, ez megtörtént, és ezután mindenki szemet hunyt a jogállamiság ilyetén módon való lábbal tiprása fölött, ahogy azt is elnézték Rákosinak és bűnbandájának, hogy 1950-ben letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a hivatalban levő és őket a végletekig kiszolgáló államfőt. Nem szorul bizonyításra: ehhez foghatót sem követett el egyik Orbán-kormány sem.

Akárhogy is nézzük, bármilyen rákosista stiklit is próbálunk felfedezni a Fidesz–KDNP-kormányok működésében, nem találjuk ezeket a politikai bűnöket, hithű demokrataként még csak eszükbe sem jutott hasonlókat elkövetni. Aki pedig mást mond, annak javasoljuk, hogy tanulja újra a magyar történelmet. Nem Amerikában, hanem Magyarországon.

A szerző történész

Borítókép: Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes a kékcédulás választásként elhíresült országgyűlési választás napján egy szavazókörzet előtt (Fotó: MTI Fotó/MAFIRT/Adorján Rezső)