Kezdjük talán azzal, hogy áruló. Hiszen mi más lehet az, aki magyar létére román színekben kívánja folytatni a pályafutását? Vagy mégsem?
Nos, a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) speciális szabályai szerint a magyar sakkozónak nem kell felvennie a román állampolgárságot, még csak Romániába sem kell költöznie ahhoz, hogy románként jegyezzék a nemzetközi sakkéletben. Szabó László, a Magyar Sakkszövetség elnöke helyesen fogalmaz, amikor csupán „zászlóváltást” emleget. Természetesen önmagában is botrányos, ha egy magyar sportoló neve mellett a román színeket látjuk felségjelzésként, hiszen attól fogva dicsőség helyett szégyen az osztályrészünk, s aki ennek a kiváltója, okozója, az óhatatlanul áruló.
Lépjünk ki a sport kereteiből, és játsszunk el a következő gondolattal! Egy huszonhat éves tehetséges magyar fiatalember – legyen tudós, feltaláló, hegymászó, mélytengeri búvár, a képességeit bontakoztassa ki az élet bármely területén – a következő ajánlatot kapja: anyagi lehetőségei a jelenlegi tízszeresére ugranak, aminek köszönhetően ráadásul esélyt kap a világ legjobbjává avanzsálni, ellentételezésképpen csupán a román zászlót kell a neve mellett feltüntetnie. Elfogadná? Talán? Vagy valószínűleg? De hogy elgondolkozna a lehetőségen, az egészen biztos. S a kortársai árulónak bélyegeznék vagy ellenkezőleg, biztatnák, hogy hülye lennél nemet mondani?
Nehéz kérdés. Ma már az. Igen, az ilyen esetek világítanak rá mindennél pontosabban arra, hogy az elmúlt három évtizedben nagyon megváltozott, ahogy mondjuk, globalizálódott a világunk.
S akkor térjünk vissza Rapport Richárdra! Alig múlt tízéves, amikor megmutatkozott kivételes tehetsége a sakkozáshoz. Magántanuló lett, a gondolatai kizárólag a sakk körül forogtak, edzők, köztük külföldiek egész sora foglalkozott vele, ifjú kora óta járja a világot. Nem úgy nevelkedett, mint egy átlagos gyerek. Hogy a nemzeti érzés, a hazafiság nem itatta át mélyen, az nem az ő, hanem a szülei, a magyar edzői, a magyar oktatási rendszer és a magyar sakktársadalom – az őt körülvevő közeg felelőssége. Arról már nem is szólva, bár ez – elnézést érte – intim szféra, a szerelem egy nála idősebb szerb sakkozónő iránt lángolt fel benne, ráadásul kamaszhevülettel összebalhézott az őt egyébként menedzserként is támogató édesapjával, Belgrádba költözött, ott él immár hosszú évek óta.
Rapport Richárd ezt követően boldog, békés harmóniában élt a feleségével, a családjával, még az édesapjával is, Magyarországgal, a magyar sakkal, Belgráddal. Tehetségét senki sem firtatta, de nem is vették igazán komolyan, úgy tartották, az extravagáns stílusával nincs esélye arra, hogy a legjobbakkal felvegye a versenyt. Arra sem utalt semmi, hogy szakítani akarna hazánkkal. Mi több, ha már anyagilag nem volt képes kellően támogatni, a Magyar Sakkszövetség legalább annyiban próbált segíteni neki, hogy támogatta a kérvényét, miszerint közös életüket megkönnyítendő, a felesége is kapjon magyar állampolgárságot.
Aztán történt valami. Rapport Richárd az elmúlt egy-két évben megváltozott. Már nem csupán haknizik, egy-egy bravúros játszmával ad életjelet, hanem tudatosan készül arra, hogy a világ legjobbja legyen. Fájdalom, hogy itthon erre nem figyeltek fel, vagy aki mégis, nem lépett, nem látott fantáziát a legtöbb sakkozóhoz hasonlóan öntörvényű magyar zseniben.
Aztán robbant a bomba, a Superbet nevű román cég, illetve annak szerb származású tulajdonosa, bizonyos Sacha Dragic, ahogy mondani szokás, visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki. Ismerve Rapport zárkózott, sőt befelé forduló lelki alkatát, nehezen tudom elképzelni, hogy a tárgyalás, majd a megállapodás miként is valósult meg. Élek a gyanúval, hogy az ügy mögött a sakkozó édesapja mesterkedését sejtsem.
Rapport Tamásról tudni kell, hogy rendkívül éles eszű, becsvágyó és szorgalmas ember, a nulláról épített fel jól menő vállalkozást, miközben négy gyereket nevelt. Richárd fiának önerőből olyan feltételeket biztosított a fejlődéshez, amilyeneket a legjobbak kapnak a világon, összegben kifejezve ez bizony százmillió forintos nagyságrend. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor beszélgettünk a fia sorsáról, Tamás azt mondta, azért fájlalja nagyon Richárd „szökését”, mert neki az volt az álma, hogy a fia igazi példaképe, ha nem is ezekkel a szavakkal élve, büszkesége legyen Magyarországnak.
Rapport Tamás most viszont már azt hangoztatja, Magyarországon nem becsülik meg a fiát, semmi támogatást nem kap. A minapi beszélgetésünkkor ehhez hozzátette, a túlzott nacionalista gondolat tőle különben is idegen, nincs is értelme ennek a huszonegyedik században. Nem szívesen fogalmazok ilyen direkten, de a Superbet-szerződéssel Rapport Tamás mintha bosszút állna Magyarországon az elmaradt támogatásért.
S ami azt a bizonyos elmaradt támogatást illeti, abban teljesen igaza is van. Megmosolyogtató, amikor a Magyar Sakkszövetség azzal takarózik, hogy hét számjegyű összeggel segítette Rapport Richárdot. Az pontosan mennyi? Egymillió-kétszázezer, netán kilencmillió? Utóbbi is szégyellni valóan kevés akkor, amikor Magyarországon egy közepes NB I-es labdarúgó havonta három-négy millió forintot keres, de folytathatnánk a sort a többi csapat- vagy akár egyéni sportággal.
