Ezt azért nem gondoltuk volna. A rendszerváltozás után több mint harminc évvel azon morfondírozik a magyar társadalom többsége, miként lehet megakadályozni a posztkummunisták, szélsőbaloldaliak és neomarxisták ismételt térnyerését a közéletben.
Ráadásul hiába mutatta meg az antikommunista, nemzeti, keresztény jobboldal már négy kétharmados parlamenti többséget eredményező választáson, hogy a magyarok java része nem kér a világmegváltó ideológiák által vezérelt társadalommérnökök alternatív valóságából, ép ésszel felfoghatatlan módon újra és újra nemzetközi segítséget kapnak nemzetrontó politikájukhoz.
Most éppen attól a Nyugattól, amelyre a hidegháború idején az egyedüli reménysugárként tekintettünk, amelyben annak idején olcsó albérletek és kollégiumok füstös szobáiban a Hair vagy a Jézus Krisztus szupersztár karcos lemezeit hallgatva egyedüliként bízhattunk, amitől titokban azt vártuk, hogy egyszer majd valamilyen csoda folytán megszabadít bennünket attól a léleknyomorító tévedéstől, amit létező szocializmusnak becéztek akkoriban. Most azt kell elviselnünk, hogy ismét tort ül fölöttünk az őrület, egyenlőségről papolnak a mindig egyenlőbbek, megint el akarják végképp törölni a múltat, és ha nem vigyázunk, akkor nemzetközivé lesz holnapra az egész világ.
Egészen döbbenetes, hogy az a Vlagyimir Putyin figyelmeztetett már tavaly októberben a nyugati szélsőbaloldali mozgalmak veszélyeire, akit a Szovjetunió visszaállításának szándékával vádolnak a woke és az eltörlés kultúrájába belehülyült Nyugaton. Az orosz elnök világosan kifejtette, hogy bár a jelenkori progresszív ideológiák örömmel tetszelegnek az erényesebb és erkölcsösebb emberiség letéteményeseként, valójában a bolsevikok intoleranciája, az agresszív dogmatizmus jellemző rájuk, amivel eltörölnek, kirekesztenek és felszámolnak mindent és mindenkit, aki mást merészel gondolni a világról, mint ők.
A moralizáló nyugati felfogás szerint tulajdonképpen annak a szélsőbaloldali radikalizmusnak az oldalára kellene állnunk az Ukrajna területén zajló orosz–amerikai konfliktusban is, amely el akarja törölni nemzeti, vallási és immár nemi identitásunkat is. Ellenkező esetben Putyin propagandistájának neveznek bennünket, és a legundorítóbb bélyegeket ragasztják a homlokunkra. De ugyanez a feloldhatatlannak tűnő ideológiai konfliktus tapintható ki az Európai Unió balliberális elitje és a hazánk között dúló küzdelem hátterében is.
A jogállamiság homályos fogalmára hivatkozva állnak bosszút a magyarokon, amiért nem támogatják az illegális bevándorlók invázióját, nem engedik a gyerekek közelébe a genderideológiát és az LMBTQ-propagandát. Végső soron pénzügyileg akarják ellehetetleníteni a nemzeti kormányt, mert ellenáll a kevert népességen alapuló multikulturális Európai Egyesült Államok létrehozására irányuló hagymázas elképzeléseknek. Attól félnek, ha Magyarország sikeresen őrzi szuverenitását, jobboldali, keresztény, konzervatív politikája egy erős nemzetállamot eredményez Európa közepén, az példát mutat a nyugati társadalmak megfélemlített, elnyomott rétegeinek is.
Soha nem szabad elfelejteni, hogy Nyugaton régen befogták azok száját, akik szerint nincs semmi baj nálunk a sajtó- és szólásszabadsággal, jaj annak, aki szerint hazánk nem diktatúra, nem hibrid választási autokrácia. Állásával játszik az, aki titokban arról álmodozik, bárcsak neki is olyan miniszterelnöke lenne, mint Orbán Viktor. Mindig letorkoltam édesanyámat, amikor aggódva próbált eltántorítani a kommunistákkal folytatott ádáz harcoktól. Ne csináld kisfiam, még visszajöhetnek, ezt mondogatta, amikor szóba kerültek. Most azt látjuk, hogy visszajöttek, ugyanolyanok, ugyanazt művelik. Nem gondolhatja senki, hogy most kevesebb áldozatot hagynának maguk után, ha nem fékezzük meg azonnal őket.
Az identitásgyilkos szélsőbalos ideológia egyik legaljasabb fegyvere a végtelen cinizmussal politikai korrektségnek nevezett agymosó gépezet. Ennek működését nemcsak a szavaink ellopása közben, értelmükből való kiforgatása során figyelhetjük meg, hanem abban a morálisnak álcázott, ám annál sötétebb okoskodásban is, amelynek során átírják a múltunkat, megfosztanak bennünket emlékeinktől, de legalábbis megpróbálják azokat a saját érdekük mentén átformálni. Erre volt példa az is, amikor nyáron a Karácsony Gergely vezette fővárosi önkormányzat közterületet nevezett el Horn Gyuláról. A kormánypárti képviselők ezt érthető okokból nem szavazták meg, de a balliberális többséget ez egyáltalán nem zavarta. Meg sem fordult a fejükben, hogy ötletükkel bármi probléma lenne.
