Bár a 2012-es eurókrízis vagy éppen a Covid okozta gazdasági sokk is tudott újat mutatni, a 2008–2009-es válságot lehet leginkább a mostani helyzettel összevetni. Mind hazai és európai, mind pedig globális párhuzamban. Noha a hetvenes évek olajválságát is tanácsos felidézni, valamint az azt követő gazdasági depressziót, annyi különbség van azért az ötven évvel ezelőttihez képest, hogy most a magas infláció nem munkanélküliséggel, hanem munkaerőhiánnyal párosul.
Visszatérve a tizennégy esztendővel ezelőtti helyzetre, akkor kis híján bekövetkezett a magyar államcsőd, miután pénzügyi egyensúlytalanság alakult ki. Jelen pillanatban pedig mind a folyó fizetési mérleg, mind a költségvetés többletet mutat. A központi hitelfelvételt megtestesítő állampapírjainkat pedig vásárolják, az egyébként meglehetősen pesszimista európai piaci környezet ellenére is.
Miközben a 2008–2009-es adósság- és pénzügyi krízistől az egész világgazdaság szenvedett, addig most nem globális világválság van, hanem európai gazdasági válság. Teljes iparágak tűnnek el. A vén kontinensen megszűnt a műtrágyagyártás, de a gyógyszeripar, a gumiipar, az acél- és vasipar is komoly bajban van, s nem úgy tűnik, mintha az újraiparosítás az EU-ban napirendre kerülne. Kétségtelen, hogy a világ nagy gazdaságai lassulnak, de sem Ázsiát, sem pedig az Egyesült Államokat nem fenyegeti a visszaesés veszélye. Közben egyre több európai ország kerülhet kifejezetten recesszióba. Erre Németországban, Olaszországban és Svédországban is reális esély van.
Összegezve: jelenleg nincs olyan fizetési-likviditási gond, mint 2008-ban a pénzügyi krízis idején volt, ami jelzi azt, hogy a világ jól felkészült arra, hogy kellő figyelemmel és szolidaritással megelőzze a bedőlést. Az európai vonatkozásban fentebb említett „ágazati eltűnés” mögött pedig komoly strukturális problémák állnak: többek között a nem túl erős kontinentális versenyképesség, a működőtőke-áramlások befagyása, az értékláncok megszakadása, valamint az évtizedekkel ezelőtti termelési kiszervezés.
