Bár a 2012-es eurókrízis vagy éppen a Covid okozta gazdasági sokk is tudott újat mutatni, a 2008–2009-es válságot lehet leginkább a mostani helyzettel összevetni. Mind hazai és európai, mind pedig globális párhuzamban. Noha a hetvenes évek olajválságát is tanácsos felidézni, valamint az azt követő gazdasági depressziót, annyi különbség van azért az ötven évvel ezelőttihez képest, hogy most a magas infláció nem munkanélküliséggel, hanem munkaerőhiánnyal párosul.
Visszatérve a tizennégy esztendővel ezelőtti helyzetre, akkor kis híján bekövetkezett a magyar államcsőd, miután pénzügyi egyensúlytalanság alakult ki. Jelen pillanatban pedig mind a folyó fizetési mérleg, mind a költségvetés többletet mutat. A központi hitelfelvételt megtestesítő állampapírjainkat pedig vásárolják, az egyébként meglehetősen pesszimista európai piaci környezet ellenére is.
Miközben a 2008–2009-es adósság- és pénzügyi krízistől az egész világgazdaság szenvedett, addig most nem globális világválság van, hanem európai gazdasági válság. Teljes iparágak tűnnek el. A vén kontinensen megszűnt a műtrágyagyártás, de a gyógyszeripar, a gumiipar, az acél- és vasipar is komoly bajban van, s nem úgy tűnik, mintha az újraiparosítás az EU-ban napirendre kerülne. Kétségtelen, hogy a világ nagy gazdaságai lassulnak, de sem Ázsiát, sem pedig az Egyesült Államokat nem fenyegeti a visszaesés veszélye. Közben egyre több európai ország kerülhet kifejezetten recesszióba. Erre Németországban, Olaszországban és Svédországban is reális esély van.
Összegezve: jelenleg nincs olyan fizetési-likviditási gond, mint 2008-ban a pénzügyi krízis idején volt, ami jelzi azt, hogy a világ jól felkészült arra, hogy kellő figyelemmel és szolidaritással megelőzze a bedőlést. Az európai vonatkozásban fentebb említett „ágazati eltűnés” mögött pedig komoly strukturális problémák állnak: többek között a nem túl erős kontinentális versenyképesség, a működőtőke-áramlások befagyása, az értékláncok megszakadása, valamint az évtizedekkel ezelőtti termelési kiszervezés.
De evezzünk a hazai tarajos vizekre! Idén esélyes egy ötszázalékos gazdasági növekedést „megcsípnünk”. Azonban a másik szemünk sír: magas az infláció, valamint a kamatszint. Előbbi az életünket drágítja, utóbbi pedig a finanszírozás költségeit növeli. Jó hír, hogy a gazdasági-pénzügyi anomáliák a hazai munkaerőpiacon még nem érződnek, azonban nagy kérdés, meddig tartható fenn ez a kedvező állapot. Ugyanis pénzpiaci szakértők szerint recesszió jön 2023-ban, és a zsugorodás negatív hatásai elérhetik az amúgy feszes munkaerőpiacot. A kormány másfél százalékos növekedést tervez a jövő évre, vagyis a hivatalos álláspont szerint elkerülhető a recesszió.
Akárhogyan is alakul, nehéz korszak jön: a szűkös munkaerő-kínálat folyamatosan nyomás alatt tartja a béreket, így szinte lehetetlen küldetésnek ígérkezik az infláció elleni küzdelem. A munkavállalók alkupozíciója ma lényegesen erősebb, tehát az ár-bér harc egyhamar nem fog eltűnni.
A lassuló magyar gazdaság problémáira a kormány a vállalkozásoknak mintegy kétezermilliárd forintos programot állított eddig össze. Ugyanakkor nehezebb kérdés, hogy mi lesz a fő exportpiacainkon, miként tudunk a hazai versenyképességen javítani.
Summa summarum: exportorientált gazdaságként figyelni kell arra, hogy mit csinál Németország, a Kelet, illetve a befektetők. És ehhez kell hozzáigazítani a magyar gazdaságpolitikai stratégiát.
A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese
Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP)
