Pár évvel később felragyogó szemmel fedeztem föl, hogy iskolám egyik folyosójára valaki valamikor felaggatta az Arany-balladákhoz készült Zichy-grafikákat. Mellesleg jegyzem meg, az iskolát is Arany Jánosról nevezték el, így aztán érthető okból kerültek a falra az illusztrált tablók. Én pedig – mikor ezért vagy azért kiparancsoltak az osztályteremből – sokat tűnődtem a képek alatt, megtanultam a versek első néhány strófáját, éppen annyit, amennyi a Zichy-kép körül elfért.

„A radványi sötét erdőben

Halva találták Bárczi Benőt.

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

»Ime, bizonyság Isten előtt:

Gyilkos erőszak ölte meg őt!«”

Mellette másik tragédia és Zichy érzékletes rajza a rémült asszonyról:

„Ágnes asszony a patakban

Fehér lepedőjét mossa;

Fehér leplét, véres leplét

A futó hab elkapdossa.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:

Ágnes asszony, mit mos kelmed?

»Csitt te, csitt te! csibém vére

Keveré el a gyolcs leplet.«

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Idővel némelyik vershez hozzátanultam a folytatást is. De legjobban az maradt meg, aminek története ugyan nem ragadott meg, nyitóképének hangulata azonban erősen.

„Kassa mellett, egy fölvárban,

Tivornyázott a cseh rabló;

Ordas újbor a pohárban:

Hozzálátnak ketten-hárman.

Szólt az egyik: ez fölséges!

Szólt a másik: milyen édes!

Boldog ország, áldott ország,

Melynek földje ilyen bort ád!”

Valahányszor eszembe jutnak a cseh rablók, mindig átbucskázik elmém Arany másik és nyilván legfontosabb történetébe, a Toldiba. A második énekben ugyanis olyan erővel jelenik meg egy készülő tivornya, hogy szinte ott érezzük magunkat a Toldi-ház holmi kis vásárnál is népesebb konyhájában:

„Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,

Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,

Akkor a baromfit gyorsan belemártja,

Tollait letörli, bocskorát lerántja.

Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;

S bundáját lerántja, még pedig irhástul;

Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,

Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.

Másik a malacot láng felett hintálja,

Szőrit kés fokával bőrig borotválja;

Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,

Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben…”

Ma is fejből fújom. Hernádi tanár úr várta el, hogy megtanuljuk a Toldit, vagy legalább néhány énekét. Úgy tartotta, ezt a szöveget minden leendő magyartanárnak tudnia kell. Csak remélni merem, hogy legalább néhány pedagógus akad még manapság is, aki képes felmondani a verset. Vagy legalább néhány énekét.

De hadd mondjam el azt is, hogy milyen örömmel fedeztem föl Arany humorát. A Fülemile nemcsak mint bájos anekdota szórakoztató, de képei is tele vannak ötlettel, szellemmel, mókás megfogalmazással, nyelvi játékkal. Ezek közül csak egyet hadd emelek itt ki:

„Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, -

Hanem a just mégsem hagyva.”

Vérbe fagyva hagyni valakit és a jusst nem hagyni, két egészen másféle cselekvés. Egyik tényszerű, fizikai távozás, másik inkább szándék, elhatározás. Hogy Arany mégis egy szóba sűríti a kifejezés két értelmét, az nemcsak a költő nyelvi zsenialitását tükrözi, de egyúttal meghökkentő humorforrás is.

Ezt a verset is apámtól tanultam. Nyaralónk kertjében élt egy csalogánypár. S, ha tavasszal rázendítettek, apám mindjárt felkiáltott:

„Istenem uram,

Beh szépen

Fütyöl ez az én madaram!”

Szerencsére a szomszédból nem érkezett goromba szó válaszként, s így az öreg vígan folytatta a verset, egészen addig, míg a bíró két zsebére nem csapott.

Nem akarom elvitatni senkitől az egyedi nyelvet, a teremtő képzeletet, de én akárhány verset olvasok a tizenkilencedik század második feléből, újra és újra Arany szövegfűzésére ismerek.

„A géniusz” – írja Egon Friedell – „semmi más, mint az a tömör megfogalmazás, sűrített kivonat, könnyen kezelhető vezérfonal, mely fukarul és pontosan, érthetően és áttekinthetően magába foglalja minden kortárs kívánságait és tetteit.” És ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a tizenkilencedik század derekának, második felének legnagyobb lírikusa Arany. Minden, amit ő leír, korának lírája, korának verseszménye, korának szókincse vagy inkább szókincs-eszménye. S, hát ugyanakkor igaz az is –, s éppen azáltal válik igazzá, hogy Aranyban önmagára talál a népi-nemzeti irodalom eszméje –, hogy Arany meg is teremti, kánonná formálja, mércévé teszi a fellépése előtt tán csak homályosan, csak körvonalaiban létező irodalmi ízlést. Petőfi, Tompa, Gyulai Pál és sok sok pályatárs népies hangja Arany tollán válik klasszikussá. Ő az, aki a romantika által felfedezett őserőt felemeli a polgári, intellektuális térbe.

Néhány hónapja lapunk hasábjain Miklós Péter idézte Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor véleményét. Idecitálom én is a szöveget. Mert pontosan azt írja, amit gondolok. Arany János „nem az egyik legnagyobb magyar író, hanem a legnagyobb magyar író. Az a magyar író, akinek műveiben a magyar költői nyelv eddig legmagasabbra emelkedett, akinek műveihez – ha a tiszta, szép magyar nyelv üdítő vizében fel akarjuk frissíteni elsatnyult nyelvérzékünket – újra meg újra visszatérünk. […] Költői nyelvének gazdagságában, szépségében, ízességében, szemléletességében senki sem múlta felül.”

 Borítókép: Arany János (Fotó: Wikipédia)