Istenné vált az ember?

A törekvés egyidős az emberiséggel, és mindig belebukunk, Ádám és Éva óta folyamatosan. Mert nem lehetünk mások, mint emberek. Hinni akarjuk, hogy mindent megtehetünk, erkölcsileg, no és a képességeink is megvannak hozzá, technikailag. Úgy képzeljük, hogy ma ugyan valami nem lehetséges, de a jövőben, a csodálatos fejlődés eredményeként már létezni fog a technológia, valahol, a távoli vidékeken valami nagyon okos ember rájön a nyitjára a nagy kérdésnek.

Vagyis hiszünk az emberi géniuszban, mindig hittünk, kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb felfedezések láttán, próbálunk alkalmazkodni, és közben megerősödik bennünk a hit, hogy az ember bármire képes. Egyedül, önmaga. Még arra is, hogy megölje magát.

A téma manapság különösen aktuális, hiszen itt tombol mellettünk a háború, amelyből nem látunk sokat, de sejtjük, hogy igazán borzasztó lehet. A fél világ veri a tamtamdobot, amely ugyan nem éppen azt sugallja, hogy olyan nagyon modernek lettek a barbárok az elmúlt ezer évben, legfeljebb lemosták az arcukról a festéket és ló helyett harckocsin ülnek, állatbőrök helyett pedig öltöny takarja testüket. Nem félnek, hiszen erősnek hiszik magukat, no és persze a háború nem az ő országukban dúl, így pedig sokkal bátrabb az ember.

No és ott van a modern kor örök jolly jokere, a nukleáris fegyver. Márpedig ott van az amerikaiaknál, a briteknél, a franciáknál, az oroszoknál, a kínaiaknál, az indiaiaknál, a pakisztániaknál, Észak-Koreánál és feltehetően, de nem bizonyítottan, Izraelnél. A többieket sikerült különböző módszerekkel rávenni, hogy ne legyen saját atombombájuk,

mert az borzasztó veszélyes szerkezet, hagyják meg ezt a játékszert a nagyoknak. Elsősorban pokoli drága és bonyolult. Egy kis ország nem igazán képes saját atombombát fejleszteni, azonnal rájön a nagyvilág, hogy miben mesterkedik az ismeretlen szereplő, kérdéseket tesznek fel, miért importál gyanús anyagokat, mire kell az a sok hasadóanyag, no és a laboratóriumokban zajló kísérletek is csak úgy végezhetők el, ha senki mást nem engednek be oda, még a saját lakosságot sem. Észak-Korea megoldotta, de ott szigorú a diktatúra, a határok hermetikusan lezárva, nagy hegyeik vannak és lényegében senki nem akar amúgy se odamenni. Más a helyzet, ha valaki politikai-stratégiai okokból megkapja az atomtitkot valakitől. Franciaország tudvalevőleg átadta a módszert másoknak, nyilván semmiféle bizonyíték nincs erről, de Izrael – ha igazak a nagyon erős pletykák – feltehetőleg Párizsnak köszönheti saját elméletben létező nukleáris arzenálját. Talán Dél-Afrika is, amely egyetlen robbantást hajtott végre, majd befejezte a munkát, leszerelte a bombát, véget vetett törekvéseinek.

Amióta először felrobbant a bomba a teszthelyszínen, Los Alamosban, az ember elhűlve bámulja a gombafelhőt. Ez nem egy nagy pukkanás, hanem a végítélet. Megborzong attól, milyen erőt hozott létre, s mire lehet képes ez, ha bevetik. Ma már tudjuk, hiszen bevetették, a katonák a második világháború vége felé alig várták, hogy élesben kipróbálják a szuperbombát.

Be is vetették, el is kezdődött a hidegháború, Sztálin pedig hamarosan kifejlesztette saját atomfegyverét. Jöttek a többiek, az emberiség pedig borzasztóan megijedt. Az atomfegyver egy védekező módszer, lényegében nem valódi bomba. Azzal védi meg a tulajdonosát, hogy fenyegeti a támadót: az agresszor tudhatja, milyen pokoli erővel áll szemben. Még az is megretten ilyenkor, aki maga is atombirodalom vezetője, hiszen önmaga pusztulásával járhat a háború.

De valóban így van-e ez? Ezt amolyan axiómaként fogadja el az egész világ, hogy egy atomfegyver bevetése óhatatlanul nukleáris válaszcsapással járna, a rakéták oda-vissza repkednének, megsemmisítve egész városokat, örökké lakhatatlanná téve országokat, kiirtva az emberiséget. Minden modellezés ide lyukad ki a végére. Pedig a válasz nem ilyen egyszerű. A nukleáris protokollokat nem ismerjük, ki miként válaszolna egy atomcsapásra, hiszen ilyen nem történt még. A jelenlegi helyzet nem a kubai rakétaválság, 2023-ban sokkal kifinomultabban öl az emberiség, mint 1962-ben. Arról azonban ne feledkezzünk el, hogy

célja, oka van ennek a rettegésnek, ez pedig az, hogy senki se merészelje bevetni az atomfegyvert. Ki találta ezt ki? Természetesen az Egyesült Államok, mivel ő már bevetette, így mutatta meg, mivel áll szemben az, aki vele ujjat akar húzni.

Az ötvenes évek volt a scifi-irodalom egyik legsötétebb és legbaljóslatúbb korszaka, amikor sorra születtek a végítéletről szóló művek, később filmek, mindannyian láthattunk-olvashattunk ilyeneket. Nem fogjuk megtudni, propaganda vagy őszinte félelem okozta ezeknek a műveknek a megszületését, de biztos, hogy nem bánta az amerikai hadvezetés. Az emberiség elfogadta, hogy igen, képesek vagyunk mostantól kiirtani önmagunkat. Ehhez viszont kellett az az elmélet is, hogy mi vagyunk a világ urai, nincs senki, aki ellen tudna állni nekünk, a szellem felszabadult. Semmiféle bizonyíték nincs erre.

Nem tudjuk, hogy a Földet ki tudnánk-e pusztítani, azt sem, hogy a klímaváltozás természetes folyamat-e vagy az emberi tevékenység okozza.

Az ember isteni eredetének korábbi elméletét átvette a gyilkos majom elmélete, akinek nincsenek erkölcsi aggályai, nem köti őt semmi, és maguk az emberek is saját magukat károkozónak tartják, a legrosszabbnak az élőlények közül.

Erkölcsi tartással ruházzák fel saját háziállataikat, szentnek nevezik a kutyáikat, öntudatos, méltóságteljes lovagnak a cicáikat, emberi tulajdonságokat látva bele az ösztönökbe.

Emellett lényegében semmit se tudnak arról, hogy miként is működik egy atomfegyver, hiszen az emberek többsége nem katona és nem atomtudós. A katonák és atomtudósok viszont tisztában vannak a fegyver veszélyességével, így ezernyi módon biztosítják be, hogy ne szabaduljon el a pokol. Pakisztán például kifejezetten veszélyes hely, helyi terrorcsoportok próbálják feldúlni a stabilitást, a nukleáris fegyverek azonban biztonságban vannak. A robbanófejeket nem egy helyen tárolják a rakétákkal, a helyszínt folyamatosan változtatják, szigorúan titkos módon mozgatják a tölteteket. Az indításhoz szükséges katonai kódok feltörése sem egyszerű feladat, vagyis az atomfegyver nem olyan, mint egy hagyományos bomba, amelyet egy repülőről le lehet dobni, és az felrobban. Mégis,

mikor híre ment, hogy a Wagner-zsoldossereg nukleáris létesítmény közelébe került, az rettegést okozott, a híroldalak mind úgy számoltak be róla, hogy a Prigozsin-legénység talán atomfegyvert akar szerezni.

Ennek fényében az emberiség mindig egy hajszálnyira van a teljes megsemmisüléstől, és tényleg csak a szerencsén múlik, hogy valaki véletlenül nem nyomja meg a roppant látványos, piros színű gombot, amely elindítja a végítéletet. Ha gyilkos majmok volnánk, ez elképzelhető volna. De szerintem nem azok vagyunk. Nagyon is kiszámított sakklépéseket láthatunk a háborúk során, amelyeket hideg fejjel ezerszer átgondoltak képzett stratégák, s azokat megerősítette, fogyaszthatóvá szintetizálta a média, valamint az irodalom és a filmművészet.

Persze a sajtót könnyű becsapni, így az olvasókat is. Mindenki retteg a háborútól, legjobban azok, akik már átélték. Európában ilyenek egyre kevesebben vannak, bár a Balkánon élők mesélhetnének, de velük nem nagyon szoktak a „művelt Nyugaton” szóba állni. A többiek háborús filmeken szocializálódtak, hősies katonák bravúros tetteit látták cellulózra álmodva, s elhitték, hogy Hollywood nem álmokat ad el, hanem a valóságot. De néha a filmgyárak álmai nagyon hasonlítanak a valóságra. Ettől azonban az ember még nem lett isten, és nem, egyáltalán nem biztos, hogy a rettegett teljes megsemmisülés valóban lehetséges.

Borítókép: Egy atomfegyver hordozására képes tengeralattjáró drón által szállított kísérleti robbanófej víz alatti robbanása az Észak-Korea keleti partvidékén húzódó Hongvon-öbölben tartott hadgyakorlaton 2023. március 23-án (Fotó: MTI/EPA/KCNA)