De valóban így van-e ez? Ezt amolyan axiómaként fogadja el az egész világ, hogy egy atomfegyver bevetése óhatatlanul nukleáris válaszcsapással járna, a rakéták oda-vissza repkednének, megsemmisítve egész városokat, örökké lakhatatlanná téve országokat, kiirtva az emberiséget. Minden modellezés ide lyukad ki a végére. Pedig a válasz nem ilyen egyszerű. A nukleáris protokollokat nem ismerjük, ki miként válaszolna egy atomcsapásra, hiszen ilyen nem történt még. A jelenlegi helyzet nem a kubai rakétaválság, 2023-ban sokkal kifinomultabban öl az emberiség, mint 1962-ben. Arról azonban ne feledkezzünk el, hogy 

Az ötvenes évek volt a scifi-irodalom egyik legsötétebb és legbaljóslatúbb korszaka, amikor sorra születtek a végítéletről szóló művek, később filmek, mindannyian láthattunk-olvashattunk ilyeneket. Nem fogjuk megtudni, propaganda vagy őszinte félelem okozta ezeknek a műveknek a megszületését, de biztos, hogy nem bánta az amerikai hadvezetés. Az emberiség elfogadta, hogy igen, képesek vagyunk mostantól kiirtani önmagunkat. Ehhez viszont kellett az az elmélet is, hogy mi vagyunk a világ urai, nincs senki, aki ellen tudna állni nekünk, a szellem felszabadult. Semmiféle bizonyíték nincs erre. 

Nem tudjuk, hogy a Földet ki tudnánk-e pusztítani, azt sem, hogy a klímaváltozás természetes folyamat-e vagy az emberi tevékenység okozza. 

Erkölcsi tartással ruházzák fel saját háziállataikat, szentnek nevezik a kutyáikat, öntudatos, méltóságteljes lovagnak a cicáikat, emberi tulajdonságokat látva bele az ösztönökbe.

Emellett lényegében semmit se tudnak arról, hogy miként is működik egy atomfegyver, hiszen az emberek többsége nem katona és nem atomtudós. A katonák és atomtudósok viszont tisztában vannak a fegyver veszélyességével, így ezernyi módon biztosítják be, hogy ne szabaduljon el a pokol. Pakisztán például kifejezetten veszélyes hely, helyi terrorcsoportok próbálják feldúlni a stabilitást, a nukleáris fegyverek azonban biztonságban vannak. A robbanófejeket nem egy helyen tárolják a rakétákkal, a helyszínt folyamatosan változtatják, szigorúan titkos módon mozgatják a tölteteket. Az indításhoz szükséges katonai kódok feltörése sem egyszerű feladat, vagyis az atomfegyver nem olyan, mint egy hagyományos bomba, amelyet egy repülőről le lehet dobni, és az felrobban. Mégis, 

Ennek fényében az emberiség mindig egy hajszálnyira van a teljes megsemmisüléstől, és tényleg csak a szerencsén múlik, hogy valaki véletlenül nem nyomja meg a roppant látványos, piros színű gombot, amely elindítja a végítéletet. Ha gyilkos majmok volnánk, ez elképzelhető volna. De szerintem nem azok vagyunk. Nagyon is kiszámított sakklépéseket láthatunk a háborúk során, amelyeket hideg fejjel ezerszer átgondoltak képzett stratégák, s azokat megerősítette, fogyaszthatóvá szintetizálta a média, valamint az irodalom és a filmművészet. 

Persze a sajtót könnyű becsapni, így az olvasókat is. Mindenki retteg a háborútól, legjobban azok, akik már átélték. Európában ilyenek egyre kevesebben vannak, bár a Balkánon élők mesélhetnének, de velük nem nagyon szoktak a „művelt Nyugaton” szóba állni. A többiek háborús filmeken szocializálódtak, hősies katonák bravúros tetteit látták cellulózra álmodva, s elhitték, hogy Hollywood nem álmokat ad el, hanem a valóságot. De néha a filmgyárak álmai nagyon hasonlítanak a valóságra. Ettől azonban az ember még nem lett isten, és nem, egyáltalán nem biztos, hogy a rettegett teljes megsemmisülés valóban lehetséges.

Borítókép: Egy atomfegyver hordozására képes tengeralattjáró drón által szállított kísérleti robbanófej víz alatti robbanása az Észak-Korea keleti partvidékén húzódó Hongvon-öbölben tartott hadgyakorlaton 2023. március 23-án (Fotó: MTI/EPA/KCNA)