Kicsi szülővárosom a Felvidéken, ha rossz időkben gonosz érkezett a magyar földre, mindig ellenállt és mindig elesett. Nemzeti tragédiáinkból ez a kis békés város sosem tudott kimaradni: megszállta a török, ostromolta és lerombolta az osztrák, Trianonban eladták, a fasiszták meggyalázták, az amerikaiak a romokba bombázták, az oroszok pedig végül beköltöztek, mintha otthon lettek volna.
Ma viszont idegen, senki által meg nem hívott muszlim bevándorlók százai szelik át valaha békés kis utcáit, foglalják el tereit, parkjait. És egy-egy bátor nyugdíjas vagy fiatal, idealista rendőrön kívül nincs senki, aki kiálljon érte.
Gyerekkoromban, a nyolcvanas években minden reggel az orosz katonák csizmáinak dübörgésére ébredtem, reggel hétkor pont a házunk melletti gáton végezték a napi edzésüket. Damoklész kardja volt ez felettünk, de nem féltünk, ismertük a szabályokat. Ez most megváltozott. Este a sötétben nem látni, nem hallani semmit, csak néha mintha árnyékok vonulnának el a város peremén, csendben, nesztelenül. A kutyák a környéken hirtelen felugatnak, vadul, kétségbeesetten csaholnak, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Az éjszaka megtelt egy új, ismeretlen és végzetes fenyegetettséggel.
Reggel aztán látják az újváriak, hogy a városközpontban újabb idegen arcok jelentek meg. A fiatal idegen férfiak mosolyognak, integetnek, és ha egy öreg néni rájuk kiált, hogy szedjék fel maguk után a mocskot, akkor ímmel-ámmal megteszik. Azt csak Németországban vagy Svédországban fogják majd megtudni, hogy erre őket senki nem kényszerítheti. Az emberekben mindez egy fertő és tisztátlanság érzését kelti, egy olyasfajta kiszolgáltatottságot, mintha megerőszakolták volna őket.
Mi lett a mi kis városunkból?
– hangzik el újra és újra.
Féltem idős szüleimet, de ennél egy általánosabb lesújtó felismerés is kikívánkozik: méltatlan emberek kapták meg a Felvidéket, akik gyávák és gyengék ahhoz, hogy megvédjék ezt a hazát, megvédjék otthonukat.
Azért mi, újváriak mindig is küzdöttünk a betolakodók ellen, Vak Bottyán a főtéren álló, mecsetté átalakított templom tornyából úgy kivágta az onnan idegen hitet éneklő müezzint, hogy csak úgy nyekkent. 1621-ben Érsekújvár védői legyőzték a császáriakat, 1651-ben a törököt. De most ki ellen harcolunk, és ki vezet minket?
A múlt héten összeült a város vezetése, tanácskoztak, mitévők legyenek az új népvándorlással. Az emberek félnek, az otthonukon keresztültaposó cinikus betolakodókat nem lehet megszokni. A probléma csak az, hogy az országban politikai anarchia uralkodik. Ha látni szeretné valaki, hogyan nézne ki Magyarország, ha kormányát Washingtonból neveznék ki, tekintetüket vessék csak Pozsonyra. Egy sehonnai bitang percemberkékből álló birkanyáj, amelyiknek semmi más dolga nincs, csak várni a Brüsszelen keresztül érkező amerikai utasításokra.
A gazdaság romokban ugyan, az ország határai tágra nyitva, a szlovák hadsereg fegyverei elküldve Ukrajnába, migránsok ezrei a déli megyékben, de az egyetlen probléma, amivel a pozsonyi kormány igazi meggyőződéssel tud foglalkozni, az a transzneműek jogai és persze a végveszélyben levő magyar jogállamiság.
A városban szinte mindenki számára világos, hogy ez nem egy érsekújvári probléma – ez egy mesterségesen és tudatosan gerjesztett washingtoni és brüsszeli probléma. Akitől megkérdezem, mindenki azt mondja, ezek rosszabbak, mint a kommunisták voltak. Értem, mit mondanak: azok a kis „muszkák”, ahogy nálunk hívták a szovjet katonákat, parancsra engedelmeskedtek, az egész elnyomó rendszernek volt logikája és szabályrendszere. Akik most vidáman vándorolnak kis városaink utcáin, semmilyen szabálynak nem engedelmeskednek, semmilyen logikát nem követnek. Közülük jönnek majd az új kölni tömeges erőszakolók, a nizzai kamionnal gázolók, a londoni metróban robbantók, a franciaországi tanár- vagy paplefejezők.
