A problémát a nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakemberek azonnal észrevették és jóval az euró bevezetése előtt jelezték is. Például Milton Friedman, a neoliberális gazdaságelmélet Nobel-díjas képviselője még 1997-ben a Wall Street Journalnak az euró bevezetésével kapcsolatban a következőt mondta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegen­dően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”

Hogy a nyilvánvaló, előrelátható problémák ellenére miért vezették be az eurót, arról a Delors-bizottság egyik, magyar származású tagja, Lámfalussy Sándor, a Mindentudás Egyetemén 2004. március 9-én elhangzott előadásában a következőket mondta: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku (1989) állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német újraegyesítést, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót, amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.”

A problémák azonban nem szűntek meg, sőt Brüsszel irracionális bevándorlási, klíma-, gender- és háborús politikája mellett a közös pénz az előrehaladás legfőbb akadálya. Az eurót számos kritika érte, de kevés javaslat hangzott el, hogy mit is lehetne kezdeni vele. Az is nyilvánvalóvá vált a görög, illetve olasz kilépési szándék felmerülésekor, hogy a lakosság nagy része nem akar a saját valutájához visszatérni, mert – nem alaptalanul – fél a saját fizetőeszközének korábban megtapasztalt jelentős értékvesztésétől. A jelenleg még kívülálló országok hiányos ismeretekkel rendelkező lakossága pedig úgy gondolja, hogy az euró bevezetésével életszínvonala jelentősen növekedni fog.

Ami javaslat eddig felmerült, az az euró szétbontása egy északi és egy déli euróra, vagyis egy stabilabb, alapvetően a német gazdaságra épülő fizetőeszközre és egy, a dél-európai és – tegyük hozzá – a keleti zóna országai számára megfelelő valutára. Hogy az unión belüli két valuta hogyan működne, azt nehéz megítélni. Talán a legreálisabb lenne visszatérni az euró bevezetése előtt működött Euró­pai Monetáris Rendszerhez (EMS), amelynek központi eleme az európai valuták meghatározott mennyiségét tartalmazó valutakosár. Ez olyan elszámolási valuta volt, amelyet a közösség költségvetésének meghatározására és a központi bankok közötti fizetőeszközként használtak, és amely nem volt törvényes fizetőeszköz, de végső soron azzá lenne tehető. Egy másik megoldás a John Maynard Keynes által javasolt Nemzetközi Klíring Unió (ICU) lenne, amikor az euró megmarad, de egy mechanizmus biztosítja a fizetési mérlegek kiegyensúlyozását.

Magyarország számára pedig az a tanulság, hogy míg az említett problémák, mindenekelőtt a fizetési mérleg automatikus kiegyensúlyozása meg nem oldódik, addig nem szabad bevezetni az eurót, bármekkora nyomás nehezedik is ránk Brüsszel, saját félretájékoztatott lakosságunk és csekély ismeretekkel s még kevesebb lelkiismerettel rendelkező ellenzéki politikusaink részéről.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP)