Jobboldali alternatíva Európának (6. rész)

Beszéljünk, de mit is mondjunk? Talán érdemes visszanyúlni azokra az időkre, amikor az euró bevezetésének gondolata először felmerült, és amikor még az Európai Gazdasági Közösséget normális politikusok vezették, értve ezen azt, hogy döntéseik meghozatalakor nem hisztériákból, nem is hatalmi téboly által motiváltan, hanem a reális gazdasági és társadalmi valóságból, a közösséget alkotó hat ország érdekeiből indultak ki.

A közös pénz eredete 1962-re nyúlik vissza, amikor a bizottság – az akkor már öt éve sikeresen működő Európai Gazdasági Közösség akkor még hat tagállama számára – javasolta egy egységes fizetési eszköz bevezetését. Konkrét lépések azonban csak 1969-ben történtek, amikor egy magas szintű szakértői csoportot hoztak létre a kérdés vizsgálatára Pierre Werner luxemburgi miniszterelnök vezetésével. Az 1970-ben elkészült Werner-jelentés három fázisban javasolta a közös pénz bevezetését, kiemelt fontosságot tulajdonítva az unió belső egyensúlya biztosításának. A jelentésben megfogalmazott célok megvalósítását azonban a hetvenes évek elejének pénzügyi zűrzavara levette a napirendről.

Néhány év múlva a kérdés újra napirendre került és 1974-ben Robert Marjolin francia közgazdász, a római szerződés egyik kidolgozója és az Európai Bizottság valamikori elnökhelyettese kapott újabb megbízást a gazdasági és monetáris unió feltételeinek kidolgozására. Az 1975-ben publikált Marjolin-jelentés a monetáris unió megvalósításának szinte minden aspektusával foglalkozott és megmagyarázta, hogy – szemben a vámunióval, amikor az egyes kormányok csak azt a jogukat adják fel, hogy önállóan vessenek ki vámokat és mennyiségi korlátozásokat – egy gazdasági és monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás mindazon eszközeinek használatát a közösségre bízzák, amellyel addig kormányoztak.

Emiatt a nemzetállami kormányok helyett a közösség feladata lesz az olyan problémák megoldása, mint például a külső feltételek változására adandó válasz, a fizetési mérlegek kiegyenlítése, a munkanélküliség kezelése, a nyugdíjellátás, a minimálbérek biztosítása és hasonlók. Ennek mértékére, illetve a központi költségvetésre gyakorolt hatására két évvel később, 1977-ben készült egy tanulmány, a MacDougall-jelentés. A Donald MacDougall skót közgazdász vezetésével kidolgozott jelentés azt határozta meg, hogy az integráció egyes fokain milyen mértékű központi költségvetésre van szükség a Marjolin-jelentés által körvonalazott problémák megoldására. A jelentés szerint az euró bevezetése a GDP 7,5-10 százalékának központi újraelosztását tenné szükségessé, egy működőképes szövetségi állam létrehozása pedig a GDP 15-20 százalékának központosítását igényelné.

További Vélemény híreink

Orbán Viktor négypontos terve változást hozhat Brüsszelben

A monetáris unió megvalósításának az említett jelentésekben felvázolt feltételei azonban a neoliberális korszak beköszöntével feledésbe merültek, és az euró bevezetésének tényleges menetrendjét meghatározó, Jacques Delors bizottsági elnök nevéhez kapcsolódó jelentés már csak a közös pénz monetáris és fiskális feltételeit részletezi, amelyek maastrichti kritériumok néven lettek ismertek. A Delors-jelentésben szó sem esik közös költségvetésről vagy pénzügyi transzferekről.

A problémát a nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakemberek azonnal észrevették és jóval az euró bevezetése előtt jelezték is. Például Milton Friedman, a neoliberális gazdaságelmélet Nobel-díjas képviselője még 1997-ben a Wall Street Journalnak az euró bevezetésével kapcsolatban a következőt mondta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”

További Vélemény híreink

A katonai titkosszolgálatukat is lefejezték a szlovákok

Hogy a nyilvánvaló, előrelátható problémák ellenére miért vezették be az eurót, arról a Delors-bizottság egyik, magyar származású tagja, Lámfalussy Sándor, a Mindentudás Egyetemén 2004. március 9-én elhangzott előadásában a következőket mondta: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku (1989) állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német újraegyesítést, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót, amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.”

Az euró bevezetése tehát nem közgazdasági, hanem politikai megfontolás eredménye volt, és a problémák a dél-európai országok eladósodásában, gazdasági növekedésük lelassulásában, sőt visszaesésében rövidesen jelentkeztek is. Az euró működésének problémáival foglalkozó vitát azonban háttérbe szorította a migránskrízis, a klímahisztéria, a gendermánia és az orosz–ukrán háború.

A problémák azonban nem szűntek meg, sőt Brüsszel irracionális bevándorlási, klíma-, gender- és háborús politikája mellett a közös pénz az előrehaladás legfőbb akadálya. Az eurót számos kritika érte, de kevés javaslat hangzott el, hogy mit is lehetne kezdeni vele. Az is nyilvánvalóvá vált a görög, illetve olasz kilépési szándék felmerülésekor, hogy a lakosság nagy része nem akar a saját valutájához visszatérni, mert – nem alaptalanul – fél a saját fizetőeszközének korábban megtapasztalt jelentős értékvesztésétől. A jelenleg még kívülálló országok hiányos ismeretekkel rendelkező lakossága pedig úgy gondolja, hogy az euró bevezetésével életszínvonala jelentősen növekedni fog.

Ami javaslat eddig felmerült, az az euró szétbontása egy északi és egy déli euróra, vagyis egy stabilabb, alapvetően a német gazdaságra épülő fizetőeszközre és egy, a dél-európai és – tegyük hozzá – a keleti zóna országai számára megfelelő valutára. Hogy az unión belüli két valuta hogyan működne, azt nehéz megítélni. Talán a legreálisabb lenne visszatérni az euró bevezetése előtt működött Európai Monetáris Rendszerhez (EMS), amelynek központi eleme az európai valuták meghatározott mennyiségét tartalmazó valutakosár. Ez olyan elszámolási valuta volt, amelyet a közösség költségvetésének meghatározására és a központi bankok közötti fizetőeszközként használtak, és amely nem volt törvényes fizetőeszköz, de végső soron azzá lenne tehető. Egy másik megoldás a John Maynard Keynes által javasolt Nemzetközi Klíring Unió (ICU) lenne, amikor az euró megmarad, de egy mechanizmus biztosítja a fizetési mérlegek kiegyensúlyozását.

Úgy gondolom, hogy egy jobboldali, a nemzeti önállóságra hangsúlyt fektető politikának választ kell keresnie a közös valuta okozta problémákra, hogy az ne akadályozza a fejlődést és ne legyen az egyes országok közötti vita, illetve – az eladósodás következtében – a zsarolás eszközének tárgya, mint korábban Görögország, most pedig Olaszország esetében.

Magyarország számára pedig az a tanulság, hogy míg az említett problémák, mindenekelőtt a fizetési mérleg automatikus kiegyensúlyozása meg nem oldódik, addig nem szabad bevezetni az eurót, bármekkora nyomás nehezedik is ránk Brüsszel, saját félretájékoztatott lakosságunk és csekély ismeretekkel s még kevesebb lelkiismerettel rendelkező ellenzéki politikusaink részéről.