Árpád híd, Tas vezér utca, Szent István tér, Béla király út (sőt kút!), Szent László tér, Róbert Károly körút, Nagy Lajos király útja, Mátyás király út — csak Budapesten körbeutazva számos közterület emlékeztet a török hódoltság előtti történelmünk nagyjaira. (És akkor még a Hősök terét, amelyet minden idelátogató turista megismer, nem is említettük.) Ez egyáltalán nem általános az európai nagyvárosokban; van, ahol csak a felvilágosodástól számítva szeretik számon tartani a történelmüket.
De mi vajon szoktunk-e töprengeni a régmúltunkon, felhasználva megszerzett ismereteinket? Azon például, hogyan alakulhatott volna Magyarország sorsa, ha egy-két történelmi fejlemény más irányt vesz? Legutóbb az István, a király rockopera bemutatásának negyvenedik évfordulója adott alkalmat ennek végiggondolására, és az utóbbi időben — igen helyeselhető módon — divatba jött történelmi regények is (tovább) művelik az iskolapadból már kikopott nemzedékeket.
De mi a helyzet a színházzal, ha a Bánk bánt már kipipáltuk?
Magyar — de nem csak kis-magyarországi
Amikor tavalyi családi nyaralásunkon a Gyulai Várszínházban megnéztük a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház (MKUK, közkeletű elnevezéssel: Udvari Kamaraszínház) báró Orczy Emma regényéből, A Vörös Pimpernelből készült előadását, és megismertük karakteres színészeiket, köztük a tagbaszakadt megjelenésével zsákruhában is autentikusan festő Jantyik Csabát, még nem tudtuk, hogy hosszabb út elején állunk. A Vörös Pimpernel történelemnek történelem, de nem magyar, hanem kicsit angol, kicsit francia (ahogy persze maga Orczy Emma is angollá lett).
A folytatás viszont két hónappal később — a budapesti Pozsonyi úti református altemplomban — már a magyar múltba, Nagy Lajos és Durazzói Károly korába kalauzolt bennünket. Az Anjou — A liliom útvesztői című darabot Andrási Attila Jászai Mari-díjas rendező, a színház vezetője írta és vitte színpadra. Az MKUK maga is gondolatébresztő kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban, mint például: Ültek-e francia lányok a magyar trónon? vagy Hogyan és mennyi pénzből utazott a XIV. században egy londoni követ Magyarországra?
Az 1956-ban született Andrási Attila 2002-ben hozta létre a színházat. Délvidéki származású, ez érződik is a munkásságán, számára a magyar vidék nem pusztán Kis-Magyarországot jelenti. Igaz ez tematikára és kultúrmisszióra egyaránt. Dokumentumfilm-sorozatként dolgozták fel többek között Horváth Jenő magnum opusát, az 1938-as Millenniumtól Trianonig-ot, Andrási Attila Wass Albert-kisregény-adaptációt vitt színpadra A világ és a vége címmel, a már említett Jantyik Csaba pedig IV. Béla főszerepét kapta Pozsgai Zsolt A király és a szűz című darabjában.
Mint szorosan egymás mellé szúrt gombostűk a parafán, úgy sorakoznak a térképen a Kárpát-medencei települések, ahol a csalóka neve dacára magyarországi székhelyű színház bemutatta munkáit a határon túli magyar közönségnek. Csak most, a következő egy hónap leforgása alatt pedig Pozsony, Lendva, Csóka és Ürményháza is szerepel a turnénaptárukban. Tetszik vagy sem, ezek a települések ma három különböző szomszédunkhoz tartoznak.
Múlt, jelen, jövő
Andrási Attila az elmúlt években több interjút is adott lapunknak.
Ha nem tudjuk, honnan jöttünk, hogyan határozhatnánk meg, hová tartunk...?
— vallott ars poeticájáról, ugyanakkor hozzátéve:
A múlt bemutatása során meg kell találni a saját mítoszaink mai hangját, hiszen minden nosztalgia ellenére mégis a XXI. században élünk.
Az Udvari Kamaraszínház társulatát, repertoárjukat, itt és a határon túl is történelmi tudatra nevelő munkájukat most a magyar dráma napjára, szeptember 21-ére ajánljuk az olvasók figyelmébe.
A szerző a Mediaworks főmunkatársa és az MTVA műsorátvevő szerkesztője
Borítókép: Jelenet az Udvari Kamaraszínház Horváth Jenő A Milleniumtól Trianonig című művéből készült sorozatából (Forrás: YouTube)
