Van egy valamivel több, mint ötven esztendeje született dal, a címe Adjátok vissza Írországot az íreknek. Valami azt súgja, hogy ez mostanában többször előkerül majd a sublótból. Keletkezésének idején Nagy-Britanniában egyetlen állami adó sem játszotta, pedig nem holmi nyeretlen kétévesek drótozták össze.
A szerzők John Lennon és Paul McCartney voltak. De az 1916-os ír fegyveres felkelésről még ők sem dalolászhattak csak úgy összevissza. Fél évszázad távolából sem. Különösen ilyen sorokkal tarkítva, hogy „adjátok vissza Írországot az íreknek, ne akarjátok, hogy ők vegyék vissza, tegyétek Írországot írré még ma” és így tovább.
Csak úgy eszembe jutott. Aztán az is, hogy néhány évvel ezelőtt nagy sikerrel és rendkívül gyorsan pörgött a neten egy óraszerű valami, amiből kellő türelemmel ki lehetett silabizálni egy jó csomó ország szegénységi és gazdagsági mutatójának változását, talán egy évszázadon keresztül is. Emlékszem, egy darabig bámultam, mint egy csalafinta képet, amin egy kutya egyszerre csak macskává változik, vagy valami ilyesmi, és aztán elkezdtem az írekre fókuszálni, ahogy törnek előre rendületlenül. Nagyjából abból a helyzetből, hogy már krumpli sincs, el innen, Európa egyik leggazdagabb és megélhetési szempontból legdrágább országának státusáig. Meg is lepődtem, mert az idők során valahogy szem elől tévesztettem őket, már azon kívül, hogy gyötrik a lasztit rendesen, zöldek, jó a sör, gyakorló keresztények és valahol biztos egy kicsit rokon lelkek is.
Viszont töredelmesen bevallom, pár nappal ezelőttig a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Conor McGregor. Nyilván azért, mert az a sport, amit ő űz, nem az enyém, de azért az is világos már, hogy nem pöckölgetném a füleit a kocsmában. Az én képembe úgy került, hogy már egyáltalán nem csodálkozva, de azért megdöbbenve olvastam, hogy egy embernek látszó lény megkéselt több embert egy dublini általános iskola előtt, köztük három kisgyermeket.
