A magyar revíziós politika sikere, a bécsi döntések, majd a németek által támogatott délvidéki határrevízió után az addigi deklarált semlegességünk tarthatatlan volt, Hitler automatikus és elkötelezett magyar szövetséget követelt 1941 nyarán. Hiába tartotta Bárdossy kockázatosnak a magyar szerepvállalást a Barbarossa-hadműveletben, az események sodrása, a június 26-i kárpátaljai magyar vonat szovjet megtámadása és a Kassát bombázó felségjel nélküli gépek akciója miatt másnap magyar repülők szovjet célpontokat kezdtek bombázni. Ezután már nem volt megállás.

 1941 és 1945 között a magyar összveszteség megközelítette az egymillió főt. Ez olyan tragédia, ami kitörölhetetlen az emlékezetünkből, hiszen minden családban voltak halálos áldozatok, súlyos sebesültek.

És az is kitörölhetetlen, ami a háború után következett, hiszen a győztes kommunista Szovjetunió rabigájában szenvedtünk egészen a rendszerváltásig. A történészek szerint a II. világháború az első világégés folytatása, 1956 pedig egyenesen következik 1945-ből, a koalíciós kormánnyal való leszámolás évének, 1948-nak történéseiből, a kegyetlen bolsevik diktatúra bevezetéséből. 

 Ne felejtsük el, hogy a háborúkban elhunytak és akik ’56-ban elmenekültek, nagyon hiányoztak a magyarság „vérkeringéséből”, hiszen vagy meg sem születhettek a gyermekeik, vagy a leszármazottak már nem Magyarországon láttak napvilágot, nem itt boldogultak, dolgoztak. A magyar kormányzat szerint ezért létkérdés, hogy elkerüljünk egy újabb háborút, egy lehetséges sorstragédiát.

Természetesen a történelmi párhuzamok csalnak, hiszen minden helyzet más és más, de nagy vonalakban azért vannak hasonlóságok. Manapság látjuk, hogy az európai háborús őrület legalább olyan méreteket ölt, mint a múlt évszázad tizennégyes, majd harminckilences, negyvenegyes éveiben. Csak nézzünk néhány idézetet az elmúlt néhány hónapból.

Emmanuel Macron francia elnök: Franciaország Kijev kérésére katonákat küldhet Ukrajnába, ha az orosz hadsereg áttöri a frontvonalat. Alexander Stubb finn elnök: most a békéhez vezető egyetlen út a csatatéren keresztül vezet. Ulf Kristersson svéd miniszterelnök: Svédország kész engedélyezni nukleáris fegyverek telepítését a területén háború esetén. Kaja Kallas észt miniszterelnök: Oroszország veresége nem rossz dolog. Ha Oroszország több kis állam lesz, ez nem olyan rossz, ha a nagyhatalom sokkal kisebb lesz. Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára: a szövetség országai oldják fel Ukrajna számára a nyugati fegyverekkel az Oroszország nemzetközileg elismert területén lévő létesítmények elleni csapások korlátozását.
 

A tűzszünet és a béke követelése mellett egyedül a magyar kormány kardoskodik, immár több mint két éve. Viszont az európai közvélemény-kutatásokból arra következtethetünk, hogy az európaiak egyáltalán nem háborúpártiak, június 9-én ki is fejezhetik a békevágyukat. A májusi budapesti CPAC-en is kiderült, hogy az európai nemzeti pártok és az amerikai jobboldal is minél előbb a tárgyalóasztal mellett rendezné a válságot. 

 Európa tényleg a háború felé sodródik, ami nem kis részben köszönhető az Európai Bizottságnak, a „háborús elnöknek”, Ursula von der Leyennek. Az általuk képviselt törekvések nem Európa érde­keit szolgálják; Oroszország kikapcsolása az euró­pai gazdaságból egyet jelent a mostani gazdasági, energetikai válsággal.

A valóság azonban rátörte az ajtót az ideologikus homálytól megvakult európai kormányokra: a sokkal drágább amerikai és arab cseppfolyós gázra való átállás miatt a gazdaságaik szép lassan megállnak.

Egyszerűen az őrület határát súrolják azok a baloldali progresszív lázálmok, hogy a világ legnagyobb országa, egy atomhatalom ellen harcolnának Ukrajnában.

Közhely, de a történelmünk arra tanít minket, magyarokat, hogy a háborús konfliktusokból mindenáron ki kell maradnunk. És ebben nem lehet vita, itt nem lehet szépelegni, „jóemberkedni”, nekünk egyetlen érdekünk van, hogy meg kell védeni az országot és a magyar életeket, magát az államiságunkat is. Nem kis próbatétel előtt állunk.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője