Békepárti többség kell Európában! – írtam másfél hónapja e hasábokon, s e sok-sok honfitársaméval egybehangzó kívánság, mondhatni, követelés, részben már megvalósult. Abból a szempontból legalábbis, hogy – a különféle elemzések és közvélemény-kutatások szerint – az európai emberek többsége békepárti. Másrészt azonban
a vezető európai – brüsszeli és tagállami – politikusok többsége a háború folytatását és eszkalációját támogatja, tervezi, szervezi, ezért ezen a hétvégén a fő kérdés az, hogy az európai parlamenti választások eredményeként az uniós politikában is békepárti többség jön-e létre.
Ahogy Orbán Viktor írta a több millió háztartásba napokban eljuttatott kampánylevelében:
Ha a békepárti többség Európa-szerte felemeli a szavát, még elkerülhető a legrosszabb.
Azaz a háború, a halál, a pusztulás. A miniszterelnök szerint ezért a mostani EP-választásokon nem az a legfontosabb kérdés, hogy miként alakul a jobb- és a baloldali frakciók létszáma, erőviszonya, hanem az, hogy mennyi lesz a háborúpárti és mennyi a békepárti képviselő, függetlenül attól, hogy ki milyen frakcióban ül.
Nem lesz könnyű reálisan megítélni a következő napokban a választások eredményeit és várható következményeit. Az már heteken belül kiderül, miként alakul az új parlamentben a frakciók száma, nagysága és erősorrendje. De azt még jó ideig aligha látjuk világosan, hogy
az orosz–ukrán háború világméretűvé válását nem támogató, a világháborús pszichózissal szemben fellépő képviselők készek és képesek lesznek-e létrehozni egy ideológiai törésvonalakon és a frakciókon átívelő, eseti nagykoalíciót.
Egyes felmérések és előrejelzések szerint elsősorban a szuverenista (konzervatív és radikális) jobboldalon, de akár a szociáldemokrata és a radikális baloldalon is többségben lehetnek majd a háborúellenes képviselők, míg a néppárti–liberális–zöld táborban ilyenek vélhetően csak nagyon kevesen lesznek.
Az ideológiai irányzatok és a pártcsaládok/frakciók szerinti megközelítést és latolgatást érdemes kiegészíteni egy ritkábban emlegetett szemponttal: azzal, hogy az egyes tagállamok polgárai által megválasztott képviselőknek milyen súlya/szava lesz az Európai Parlamentben. Fontos tényező, hogy
az összesen 720 képviselő több mint felét (367-et) az öt legnépesebb államban választják meg, ezek: Német-, Francia-, Olasz-, Spanyol- és Lengyelország, míg a mandátumok 49 százaléka jut a többi huszonkét országnak.
Például Németország egyedül több (96) képviselőt küld az Európai Parlamentbe, mint a tíz legkisebb népességű ország – Málta, Luxemburg, Ciprus, Észtország, Lettország, Szlovénia, Litvánia, Horvátország, Írország és Szlovákia – együttvéve (95).
Ebből következik az a nem meglepő helyzet, hogy – a formális egyenjogúság dacára – a nagy országoknak bizony nagyobb beleszólásuk van az uniós politikába, mint a kisebbeknek.
A parlamenti matematika szerint legnagyobb mértékben most is a német, francia, olasz, spanyol és lengyel választók határozzák meg az új EP politikai arculatát, beleértve a háború vagy béke kérdésében kialakítandó többségi álláspontját is.
Mi, magyar választók huszonegy mandátumról döntünk vasárnap, ami nem nagyon sok, mégis sokat nyomhat a latban, főként akkor, ha a két tábor hasonló nagyságú lesz az új parlamentben. És ha mellettünk az említett öt ország feltehetően békepárti – bár eddig viszonylag csendes – többsége is elég hangos, világos és határozott üzenetet küld a háborús lázban égő kormányoknak, akkor előbb-utóbb fordulhat a szél Brüsszelben is.
