Ezzel szemben most Marco Rossit félve kérdezték a magyar újságírók amúgy okkal kifogásolható és bírálható döntései ­miatt, igazán kemény kritikát elvétve lehet olvasni. Esterházy Márton, az 1986-as csapat egyik klasszisa nem is érti, hogy a Svájc elleni gyatra teljesítmény után miért dédelgeti mindenki a magyar válogatottat. Ő maga tortúrának bélyegzi a köztudatban álomutazásként élő kölni meccset, nem rejti véka alá a véleményét: érthetetlenül jó a válogatott sajtója, pedig édeskevés, amit a magyar válogatottól és annak imádott csapatkapitányától, Szoboszlaitól látott.

Esterházy véleménye azért is üdítő és hiteles, mert furcsa jelenségként, sőt kortünetként aki ma kritizál, az gyakran elfelejt érvelni, inkább gyűlölködik, természetesen jellemzően politikai indíttatásból, ezért a józanul megfogalmazott bírálat árnyékba szorul, nincs helye a nap alatt.

Nem működött a saját elképzelésünk, a svájciak ránk erőltették az akaratukat. Ez szülte a pánikot. A második félidőben felcsillant az egyenlítés reménye, de egy újabb bántó hiba padlóra vitte a csapatot.

A tapintható letargiát váratlan esemény oldotta a mérkőzés másnapján. A nemzetközi sajtó a trollok segítségével felfedezte Ádám Martint mint az Európa-bajnokság egyik leg­érdekesebb arcát, jelenségét – fordítsa mindenki úgy, ahogy akarja. A véletlen úgy hozta, hogy a magyar küldöttség éppen a szakállas középcsatárt jelölte ki szereplőként a magyar válogatott vasárnapi sajtótájékoztatójára, akaratlanul is lehetőséget kínálva az újságíróknak arra, hogy szembesítsék Adám Martint a róla megjelent posztokkal, kommentekkel. „Így születtem, ilyen a testalkatom, na jó, nem mondom, hogy ekkora voltam, amikor megszülettem…” – a magyar viking nem volt hajlandó megsértődni.

Példát mutatva, hogy humorral még a gyilkos kritika élét is ki lehet csorbítani. Éppen ez az, ami nekünk, magyaroknak nehezen megy. Tanulhatnánk másoktól. Mondjuk az olaszoktól. Az unásig ismételt spagettis élcelődésre Leonardo Bonucci, az olasz válogatott akkori csapatkapitánya három évvel ezelőtt a megnyert döntő után azt üvöltötte a kamerába az angoloknak üzenve: „Egyetek több tésztát! ”A jelenet másként, mégis hasonlóan az idei Eb-n is lejátszódott. Az Olaszország–Albánia mérkőzés előtt az albán drukkerek Dortmund utcáin azzal hergelték a taljánokat, hogy szentségtörésként megtört spagettit szórtak közéjük. Ingerült reakció helyett az olaszok térdre borultak és hálát adtak a megtiszteltetésért…

Görcsölés helyett mi is jobban tesszük, ha ellazulunk. Ne feledjük, három éve is pocsékul, a Portugália elleni 3-0-s vereséggel kezdtük az Eb-t, amit aztán a Franciaország ellen csodaként megélt 1-1-es döntetlen követett, sőt Münchenben kis híján a németeket is megleptük, tényleg kevésen múlt a továbbjutás.

Ki ne tudná, csoportonként az első két helyezett mellett a hatból a négy legjobb harmadik is folytathatja a nyolcaddöntőben. 2016 óta rendezik az Európa-bajnokságot huszonnégy csapat részvételével. Az előző két tornán egyetlen együttes nem jutott tovább három ponttal: három éve Ukrajna járt így mínusz egyes gólkülönbséggel.

Kiindulhatunk Mexikóból is. Az 1986-as világbajnokságon ugyanez volt a lebonyolítás: huszonnégy csapat, hat csoport, tizenhat továbbjutó, a legjobb tizenhattól egyenes kieséses szakasz. Mint jól tudjuk, a magyar válogatott a Szovjetuniótól elszenvedett 6-0-s vereség után 2-0-ra legyőzte Kanadát, majd 3-0-ra kikapott Franciaországtól, így lett harmadik a csoportjában. Két gólon múlt a továbbjutás. 6-0 és 5-0 között nincs különbség, de ha csak ötöt kapunk a szovjetektől és mondjuk hármat rúgunk Kanadának, továbbjutunk.

A sportolók nem szeretnek számolgatni, de most tényleg minden gólnak jelentősége van. Ha emelt fővel zárjuk a németek elleni szerdai összecsapást, Skócia ellen még szinte mindent helyre lehet hozni. Hogy Köln tényleg ne legyen Irapuato.