A valóság a patrióta erőket segíti

Nincs nap, hogy ne érkezne olyan észbontó hír a nyugati világból, amely egy normálisan gondolkodó ember minden molekulájában felháborodást kelt, legyen szó a gyermekek szexualizálásáról, a szólásszabadság lábbal tiprásáról, klasszikus művek cenzúrázásáról vagy bűnözőknek az érzékenyített bírák általi felmentéséről. Vérmérséklet kérdése, hogy ki miként dolgozza fel ezeket, van, akinek első reakciója az a sehova nem vezető gondolati zsákutca, hogy „megérett a világ a pusztulásra”, van, aki Szekfű Gyulához hasonlóan megállapítja, hogy „valahol utat vesztettünk” s azt kutatja, hogy ez mikor és hol történhetett.

Ha az utóbbi nyomvonalon indulunk el, akárhányszor is gondoljuk végig az európai szellemnek az utóbbi évszázadokbeli metamorfózisát,

az őrület mai tombolásának forrásvidékeként minden alkalommal a felvilágosodás korszakát azonosíthatjuk be, illetve e kor szekularizmusából, racionalizmusából, Istent az emberi észre lecserélő gőgjéből kisarjadó baloldali ideológiákat, a liberalizmust és a bolsevizmust.

(Hadd foglaljam össze az utóbbi címszó alatt, némi vállalt pontatlansággal, a gazdasági egalitarianizmusra épülő, egyébként is nehezen elhatárolható eszmerendszereket a szociáldemokráciától a szocializmuson át a kommunizmusig.)

Volt, aki már közvetlenül a rendszerváltást követően, midőn a liberális pártok erősebbek voltak, mint valaha a magyar történelemben, látta, hogy recseg-ropog az aufklerista építmény. A magát nemzeti liberálisként beazonosító kiváló erdélyi eszmetörténész, a transzszilvanizmus talán legalaposabb és legnagyobb hatású kortárs képviselője, Molnár Gusztáv A föderális nemzeteszme, avagy Észistennő leomló temploma címmel írt frappáns liberalizmuskritikát 1992-ben, amiben jelezte, mekkora tévedés volt azt hinni, hogy az emberek elvesztik lokális kötődéseiket, s majd egyesülnek a világcivilizáció égisze alatt. Ehelyett azt láthattuk, hogy a szóban forgó kor

az újjászülető partikularizmusok, a militáns vallásosság és a feltámadó etnicitás korszaka, amelynek tényleges politikai dilemmáiról az utóbbi évtizedek liberális politikai filozófiájának nincs semmilyen érdemi mondanivalója.

S nemcsak erről nem volt mondanivalója a liberalizmusnak, hanem úgy általában a valóságról. Képviselői az önreflexió helyett a devianciakultuszba s újabb és újabb áldozati csoportok felkarolásába menekültek.

További Vélemény híreink

Patrióták a karanténban

Azt azonban nem lehetett még akkor sejteni, hogy

néhány évtizeden belül „woke” címszó alatt nekiállnak felszámolni mindazt, ami a liberalizmusban pozitív mondanivaló volt – elsősorban a gondolat-, a szólás-, a lelkiismereti és a sajtószabadságot. Mint ahogy az is egészen különös, hogy épp ők adták a legbrutálisabb cáfolatát annak a történelemfilozófiai világképnek, amit Nicolas de Condorcet, a francia felvilágosodás hevületével megfogalmazott

Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története című munkájában, amely e korszakot átható – teljesen alaptalan – antropológiai optimizmus foglalataként maradt fenn.

Tézise szerint a történelemfejlődés lineáris: nemcsak az emberiség által felhalmozott tudásanyag mennyisége nő, hanem az erkölcs is tökéletesedik, s a társadalmi intézmények nemkülönben. E tragikus sorsú girondista volt a baloldali ideológiákat átható meliorizmus egyik legkövetkezetesebb és leglelkesebb képviselője – ő valóban hitte, hogy az ember és a társadalom vég nélkül tökéletesíthető. Már-már tiszteletre méltó az a naivitás, hogy a tomboló jakobinus terror elől bujdosván volt képes mindezeket papírra vetni, ahhoz, hogy nem sokkal később a diktatúra börtönében lelje halálát.

A felvilágosodás korának meghatározó gondolkodói a rációból indultak ki, arra építették szellemi konstrukcióikat. Kései utódaik pedig lábbal tiporják nemcsak a biológia tudományának alapjait, de a józanságot, az észszerűséget, s a teljes európai szellemi hagyományt az arisztotelészi logikától Descartes módszeres kételyén át a kanti valóságmegismerésig és erkölcsfilozófiáig. Ehhez az is elengedhetetlen volt, hogy

a baloldal a XX. században sikerrel foglalja el a tudatformálás pozícióit, dominálja a médiát, a társadalomtudományok szféráját az egyetemektől a kutatóközpontokon át a szakfolyóiratokig, majd a közösségi médiát. De neki szolgálnak a multinacionális vállalatok s a bankszféra is. Ezáltal monopolizálta a tabuk és a szalonképesség határainak kijelölését.

Ezt látjuk visszaköszönni, midőn a legutóbbi európai parlamenti választásokon a józanság forradalmaként látványosan előretörő normalitás erőit szélsőjobboldalinak, populistának, Európa-ellenesnek bélyegzik. Hamar rásütötték e jelzőket az Orbán Viktor kezdeményezte Patrióták Európáért frakcióra, amely rekordidő alatt a harmadik legnagyobb erővé nőtte ki magát s a legszámosabb az európai megmaradás talaján az őrülettel szembeszálló frakciók közül.

A küzdelem egyenlőtlen, a globális ellenszél hatalmas, a gyáván meghunyászkodó, magát konzervatívnak mondó, de már hosszú ideje a baloldal kegyét kereső Európai Néppárt a globalista erőkkel, a baloldallal szövetkezve szorítja ki a valódi Európa képviselőit a kulcspozíciókból.

Viszont egyáltalán nem reménytelen a küzdelem. 2020-ban el lehetett ütni Donald Trumpot a megnyert választás dacára a világtörténelem leggigantikusabb és legarcátlanabb választási csalásával attól, hogy még egy cikluson keresztül vezesse hazáját, de hasonló manőverre kevés esély mutatkozik idén. A múlt szombati merénylet pedig csak növeli az amúgy is komoly győzelmi esélyeit. Márpedig, ha a világ első számú katonai nagyhatalmának és a nyugati világ legmeghatározóbb államának élén egy normalitáspárti vezető áll, az erős hátszelet jelent azoknak, akiket most megbélyegeznek a globalizmus erői.

További Vélemény híreink

Deutsch Tamás: Az EP az alelnökökről és a háznagyokról tartott szavazás során több millió uniós választópolgár akaratát vette semmibe

Másrészt emlékezzünk vissza arra, hogy

Magyarországon a nemzeti oldal úgy tudott győzni 1998-ban, hogy a sokkal nagyobb társadalmi beágyazottságú baloldalnak elsöprő többsége volt a formális médiában, birtokolta a szemantikai, hermeneutikai és tematizációs hatalmat is.

Aki a szemantikai networköt, a politikai kommunikáció fogalomkészletét uralja, annak félig nyert ügye van, az a nyelvpolitikai küzdelmekben tarolhat. Aki a társadalmi jelenségek értelmezésének lehetőségével, hermeneutikai hatalommal bír, az uralja a narratívákat, az építi fel a világot az emberek tudatában. Aki pedig a tematizációs hatalmat birtokolja, az ad irányt a közbeszédnek. S mindezzel együtt, csodával határos módon mégis győzött a jobboldal.

A mai nyugat-európai helyzet erősen emlékeztet a kilencvenes évek Magyarországára – a médiában, a tudatiparban szinte egyeduralkodó a globalista baloldal. A párhuzamot erősíti, hogy az ellenállás élén épp az 1998-as választás győztese áll, akit nem véletlenül nevezett Donald Trump a legkeményebb és legjobb európai vezetőnek.

Azt is látni kell, hogy a mindennapi valóság a normalitáspárti erőket segíti. Az unió abszurd és perspektívátlan Ukrajna-politikája, az önsorsrontó gazdasági szankciók sorozata és a feneketlen zsákba öntött eurómilliárdok a sokat emlegetett Maslow-piramis első szintjén, a fiziológiai szükségletek szintjén már most érezteti hatását.

A második szintet, a biztonság szintjét kezdi ki a migrációs áradat. Beleégett a retinánkba a szerencsétlen szülő képe, aki miután a barcelonai iszlám terrortámadásban elvesztette kisgyermekét, egy imámot akart megölelni annak jeléül, hogy nem az iszlámot tartja felelősnek. Az ilyen tragikus sorsú, Stockholm-szindrómás, a legelemibb logikai kapcsolatokat megteremteni képtelen emberek egyre kevesebben lesznek, a megerőszakoltak, megtámadottak, meggyilkoltak pedig egyre többen. A korreláció a migránsfertőzöttség és a bűnözési statisztikák között pedig annyira evidens, hogy nem lehet a végtelenségig elfedni a gyermekmentő és pénztárca-visszaszolgáltató „menekültek” meséivel.

Nem véletlenül ügyködik a globalista baloldal azon, hogy minél több új honfoglalót importáljon és minél hamarabb választójogot adjon a jövevényeknek, mert csak ettől remélheti hatalmon maradását. Paradigmatikus váltás kell e kérdés kezelésében, a jelenlegi uniós politikának a szöges ellentéte.

Mindenki, aki bagatellizálja a veszélyt, „migránsozásról”, „sorosozásról” beszél, az ellenállás erőit gyengíti s így társutas a globalista erőknek az európai kultúra ellen vívott háborújában.