A Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst 1914. június 28-án meggyilkoló Gavrilo Princip szerb terroristát ugyan nacionalistaként szokták emlegetni, de azért nem árt tudni, hogy ez a fiatalember anarchista és kommunista írásművek hatására radikalizálódott. Egy Bogdan Zserajics (Zeraics) nevű terrorista volt a példaképe, aki 1910. július 15-én követett el merényletet a boszniai kormányzó ellen. Ez a merénylő, miként Princip is, a „Fekete Kéz” elnevezésű terrorszervezet tagja volt.

Karl von Stürgkh grófot, Ausztria miniszterelnökét már az első világháború derekán, 1916. október 21-én ölte meg egy Friedrich Adler nevű szocialista merénylő Bécsben. Stürgkh a Szerbia elleni hadüzenet legfőbb támogatója volt. E tekintetben nem értett egyet gróf Tisza István magyar miniszterelnökkel, bár idővel igyekezett meggyőzni őt a háború szükségességéről.

Tisza Istvánt két évvel később, 1918. október 31-én, budapesti otthonában ölték meg kommunista-anarchista bérgyilkosok. Baloldali kezek azonban nemcsak a fegyverek ravaszait húzogatták, hanem orbitális hazugságokat is leírogattak. A Tisza-gyilkosságról például évtizedeken keresztül lehetetlen volt tárgyilagos elemzésekbe bocsátkozni, mivel a marxista felfogású történelemszemlélet a „népharagelméletet” helyezte előtérbe. A Magyarország történeti kronológiája című négykötetes kézikönyv (Budapest, 1983) harmadik kötetében a gyilkosságról mindössze ennyi szerepel: „Tisza István gr. volt miniszterelnököt ismeretlen fegyveres katonák budapesti lakásán agyonlövik.” 

Ezzel kapcsolatban érdemes egy pillantást vetni a marxistagyanús történészek magatartására is. A Tisza-gyilkosság 1920–21-es hadbírósági tárgyalásának adatait, illetve az azokból levonható következtetéseket azzal igyekeztek megkérdőjelezni, hogy a per koncepciós jellegű volt, és a tanúvallomások egy része valótlanságokat tartalmazott. Ezzel szemben épp az enyhe ítéletek, a gyanúsítottak egy részének felmentése bizonyítja a koncepciós szándék ellenkezőjét. A bíróság ugyanis olyan személyeket nem ítélt el, akiknek az esetében nem talált egyértelmű bizonyítékot.
A kommunista diktatúrák gyakorlatából ismert koncep­ciós perek legfőbb jellemzője volt, hogy hamis tanúk és bizonyítékok alapján ítéltek el megrágalmazott, a nekik tulajdonított bűncselekményekkel nem vádolható embereket. A Tisza-gyilkosság hadbírósági peréről – néhány tisztázatlan részlet ellenére − ugyanez nem mondható el.

Nem meglepő módon a jóval későbbi, világszerte megdöbbenést és felháborodást keltő dallasi merényletet elkövető Lee Harvey Oswald is egy kommunistaszimpatizáns figura volt. Ez az alak 1963. november 22-én lőtte le John Fitzgerald Kennedy elnököt, aki nyitott gépkocsiban ülve haladt keresztül a városon. A gyilkosság egyes részletei máig tisztázatlanok, részint azért, mert nem sokkal később Oswaldot is lelőtték.

Például idesorolható a Patrióták Euró­páért pártszövetség − amely az Európai Parlament harmadik legnagyobb frakciója − kirekesztése a fontos uniós pozíciók elosztásának folyamatából, továbbá a békepárti Orbán Viktor folyamatos rágalmazása, a bírósági ítélettel sújtott Ursula von der Leyen újraválasztása, az általa tervezett, Európa militarizálását célzó program bejelentése, és a sor hosszan folytatható.

Az EU-val szembeni, százmilliók sorsát nehezítő merényletekről beszélhetünk. Ilyenek az ukrajnai háború fokozódó finanszírozása, az oroszellenes szankciók, a zsákutcás illegális migráció támogatása, az ostoba „eltörléskultúra”, az elhibázott zöldpolitika erőltetése, valamint a többi elmeroggyant brüsszeli intézkedés. Ezek mind egyfajta merényletek a nyugatinak mondott demokrácia alapelveivel és az európai polgárok érdekeivel szemben.

A szerző író, újságíró