– Úgy képzeltük el az ünnepséget, hogy bemutassuk országunk értékeit és elveit, ezért nagyon elkötelezett üzenetünk van. Csodálatos és látványos ceremóniát ígértünk, de erős üzeneteket is küldünk a párkapcsolatról, a nőkről… Valóban népszerűsíteni akartuk a francia nőket és a szerelmet. Az volt az ötletünk, hogy reflexiót váltsunk ki, a lehető legerősebb üzenetet. A NOB-bal együtt dolgoztunk az irányelveinken, a témán és azokon az üzeneteken, amelyeket át akartunk adni a ceremónia során – ekképpen pedig Tony Estanguet, a 2024-es párizsi olimpia szervezőbizottságának elnöke magyarázkodott. A korábbi sportoló, a kajak-kenu szlalom szakágának háromszoros olimpiai bajnoka legalább annyit hozzá tett mindehhez, hogy senkit sem akartak megbántani. Pedig úgy tűnt…

 „A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag” – vagy ahogy Pierre Coubertin írja csodálatos, Óda a sporthoz című költeményé­ben. Az a Pierre de Coubertin, aki az egyre elmérgesedő XIX. századi német–francia versengést akarta békés mederbe terelni az olimpia felújításának magasztos eszméjével.

Mit tegyünk most, helyesebben mit tegyenek a sportolók, akiknek a hírnevével, népszerűségével visszaélve ingyen reklámot kapott eme perverz performansz? Hagyják ott Párizst, mondjanak le életük álmáról? Ugye, ezt nem kívánhatjuk. Ha 1972-ben a müncheni terrortámadás után folytatódnia kellett a játékoknak, akkor természetesen most sincs, nem is lehet más választásunk, mert az lenne a Dionüszosszal takarózó törpe kisebbség igazi diadala.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) azért tehetne valamit. Az elkent bocsánatkérés, miszerint nem állt szándékunkban, sajnáljuk, éljen a tolerancia, bla-bla, édeskevés. A megnyitó beszédhez hasonlóan a teljes ünnepség forgatókönyvét sem ártana keretbe foglalni. Élő hagyományként nyitóceremónián eddig minden rendező ország a történelmét igyekezett bemutatni. A 2012-es londoni műsor kétségtelenül rendhagyó volt, de nem provokatív, s ki merné tagadni, hogy a rock and roll szerves része az angolszász kultúrának. Csak a franciák nem bírnak magukkal. Már az 1998-as labdarúgó-világbajnokság előtt is rendeztek egy eszement felvonulást dülöngélő bábukkal a Champs-Élysées-n, most annál is nagyobbat akartak durrantani.

A NOB a közelmúltban bizonyította, egy ponton túl nem enged az LMBTQ-ideológia zsarolásának. Három éve, Tokióban még a NOB vezetői is hősként ünnepelték az új-zélandi súlyemelőt, bizonyos Laurel (született Gavin) Hubbardot, az olimpiák történetének első transznemű sportolóját, aki noha három érvénytelen kísérlettel kiesett, hazájában mégis megválasztották az év sportolójának. Aztán a NOB, helyesebben két megkerülhetetlen nemzetközi sportszövetség, az úszóké (World Aquatics) és az atlétáké (World Athletics) észbe kapott, s olyan szabályt hozott, aminek hála Laurel (született Gavin) Hubbard tényleg sporttörténeti személyiség lett: a játékok történetének első és egyben utolsó transznemű sportolója. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis nem indulhat az olimpián, aki tizenkét éves kora, azaz a pubertás után esett át nemváltó műtéten.

Nem hittük volna, hogy idáig jutunk, de hasonlóképpen a megnyitó ünnepség sem lehet a szabad rablás mezeje. Legyen Franciaország gondja, hogy az ország értékeinek bemutatásakor a gender, a pogány ünnep a vezérmotívum, a világ erre úgy, általában nem kíváncsi.

Hogy miről szól az olimpia? A sportolóknak természetesen elsősorban a sikerről, a győzelemről. Persze ennek is vannak stációi.

„A sikeres ember azt hiszi, a sikertől kapja a boldogságot, de ez nem igaz. A sikertől a boldogságot nem kapja meg, csak attól, ha lemond róla. Ez a sorrend: vágyódni, lemondani és megkapni” – Balczó András egészen tömören így fogalmazta meg a hitvallását. S amikor már azt hitte, hogy már semmi után sem vágyódik, mindenről lemondott és mindent megkapott, akkor váratlanul katartikus élményben lehetett része. Amikor a Magyar Olimpiai Bizottság 2018-ban életműdíjjal tüntette ki, Balczó még a botját is elhajította, mondván, az élmény hatására meggyógyult.

Bár a hagyományos olimpiai sportágak szép lassan kihullanak a figyelmünkből, de ebben a két és fél hétben átlényegülünk, eggyé válunk. Muhari Eszterről, Andrásfi Tiborról, Simon Petráról néhány napja a túlnyomó többség még csak nem is hallott, most mégis úgy szorítunk értük, mintha az örömünk, bánatunk, a sorsunk közös volna. És tényleg az. Egymásból merítünk erőt.

Ez ugyan ellentmond a profitorientált profi sport farkastörvényeinek, most mégis átérezzük, csak így van értelme. Aki e körön kívül helyezkedik, az átveri a közösséget, és végső soron becsapja önmagát.

Hiába gúnyolják, teszik nevetség tárgyává, győzni a haza dicsőségére érdemes. Az olimpia első két versenynapja nem a vágyaink szerint alakult. De katasztrófa sem történt. Még a legínségesebb időkben sem esett meg velünk, hogy ne találtunk volna egymásra a hőseinkkel. Balczó András szelleme pedig örökre bennünk él.