Fodor Gábor fogalmazta meg, hogy minden ideológiának van egy alapeszméje, amely köré épül, a liberalizmusnak értelemszerűen a szabadság, a konzervativizmusnak a hagyomány és a gazdasági baloldal ideológiáinak, amelyeket gyűjtőnéven nevezzünk szocializmusnak, az egyenlőség. (Nyilván materiális egyenlőségre gondolt az előadó, hiszen minden ember egyenlő emberi méltósága s a törvény előtti egyenlőség épp az, ami összeköti a klasszikus, el nem fajzott liberalizmust a modern konzervativizmussal és egyben igen távol áll a baloldali politikai gyakorlattól.)

A konzervativizmust pedig a hagyományhoz ragaszkodás, a tradicionalizmus mellett, amint azt az eszmekör monográfusa, An­thony Quinton megállapítja, a társadalommérnökséggel szembeni szkepticizmus és organicizmus jellemzi. Bár utóbbival, a szerves társadalomképpel a tradicionalizmus nemcsak összefügg, hanem belőle eredeztethető.

A valódi konzervatívok, akik elvhűek, és nem hajlandók karrierérdekek mentén a baloldal igényei szerint táncolni, ma a nacionalisták, a nemzeti radikálisok szövetségesei az európai színtéren. Hogy is van ez?

Nem véletlen, hogy a tusványosi táborban is, amely a román–magyar párbeszéd fórumából fokozatosan a magyar–magyar párbeszéd és jövőkeresés rendezvénye lett, közvetlenül vagy áttételesen, e téma körül forogtak a legfontosabb előadások, mint ahogy az sem véletlen, hogy Tőkés László a már harmincharmadik alkalommal megrendezett szabadegyetemet „a magyar nemzetpolitika kimagasló rendezvényeként és szakmai műhelyeként” aposztrofálta múlt szombati előadásában.

Van annak valami elragadó varázsa és szépsége, hogy a nemzet miniszterelnöke egy olyan üdülőközpontból indult szabadegyetemen mondja el évről évre nemzetpolitikai meglátásait és iránymutatását, amelynek még román neve sincs, holott a Trianon után berendezkedő idegen impérium egyik tudatos és tervszerű törekvése volt az ebül szerzett területeken minden egyes településnek román nevet adni, és annak használatát nemcsak kötelezővé, de kizárólagossá is tenni.

Tőkés László beszédének, amelyből nem hiányoztak a nemzeti oldal választási jelszóba is tömörített létparancsai (No migra­tion! No gender! No war!) egyik fő motívuma az volt, hogy vannak olyan „helyzetek és kényszerítő körülmények”, melyek közepette „már végképpen nincs helye a hallgatásnak”, ezeket nevezik, mint mondotta, „status confessionisnak, azaz hitvallásra indító állapotnak”.
– Ilyetén könyörtelen kényszerhelyzet szorongatott minket az országos áramszünet és villanyoltás vaksötét korszakában, amikor már a falig hátráltunk, és Románia népe és kétszeres elnyomást szenvedő magyarsága már nem várhatta meg, hogy lebontott falvainak kövei fakadjanak szólásra, hanem mintegy varázsütésre nemet mondott az ateis­ta-kommunista-nacionalista zsarnokságra – mutatott rá, majd hozzátette: „minden bizonnyal nem tévedünk, hogyha úgy ítéljük, hogy ismét a szólás ideje köszöntött reánk”, azt sem hallgatva el, hogy „Magyarország békeüzenetével magára maradt”, hogy „másmilyen Európáról álmodtunk”, hogy a kontinensünk a „brüsszeli bürokraták” fogságába került, „és okkal féltjük attól, hogy holmi »idegen istenek« Európa/Europé második és végleges elrablásán mesterkednek”.

A közönség spontán tapsát váltotta ki azon kijelentése, hogy az RMDSZ-nek a KDNP-hez hasonlóan ki kellene lépnie az Európai Néppártból, és a két erdélyi EP-képviselőnek az európai patrióták frakciójához kellene csatlakozni.

A nemzet két nagysága nem véletlenül ül egymás mellett évről évre a tábor nagyszínpadán, hiszen ugyanazon értékekért küzdenek más frontokon, hasonló eszközökkel. Bizonyos értelemben Orbán Viktor is igét hirdet, Tőkés László pedig politikai programot.
Az „ideje van a szólásnak” gondolatával az Erdély Magyar Nemzeti Tanács elnöke nemcsak a megmaradást célzó s a nemzetünkre leselkedő veszélyeket feltérképező saját előadását vezette fel, hanem Orbán Viktorét is, amelyet már elemzők tucatjai ismertettek, boncolgattak, így alapvonalainak rekonstrukciójától eltekintenék.

Annyit azonban hadd szögezzek le, hogy az a széles látószögű vízió, az a több évtizedes, egyes mozzanataiban évszázados perspektívában gondolkodó, ugyanakkor megannyi részletre kiterjedő stratégia, amit felvázolt, nemhogy a magyar közéletben, de euró­pai szinten is páratlan. A magyar miniszterelnök mindig is feszegette a kimondhatóság határait, most sem cáfolt magára. Nem finomkodott Brüsszellel és az önfelszámoló Nyugattal, kemény, de messzemenően jogos bírálatot kapott a lengyel vezetés, és azt is kimondta kertelés nélkül, hogy kik robbantották fel az Északi Áramlatot.

Beszédének számunkra legfontosabb része a nemzettel és nemzetállammal kapcsolatos. 

A nemzetállam pedig, amely a nemzet politikai önartikulációjának intézményes kerete és egyben első számú érdekérvényesítő eszköze, amint azt Schiffer András is a nemrégiben találóan megállapította, az utolsó védvonal a globalista nyomulással szemben.

Külön erénye volt a felvázolt miniszterelnöki koncepciónak, hogy megfogalmazója felvállaltan és egyértelműen nem „kis Magyarországból” indult ki,

Mert bármit mondjanak is azok, akik akár Erdélyben, akár Belső-Magyarországon csak az orrukig látnak, benne ragadnak saját létperspektívájukban, tekintetüket csak az államhatárig emelik, lehet egyszerre erősíteni magyar nemzetállamot és a teljes magyar nemzeti közösséget.

Ez az alapgondolata az 1998-ban meghirdetett határokon átívelő magyar nemzetegyesítésnek és ez a gondolat áll a Tusványoson körvonalazott „magyar nagystratégia” tengelyé­ben „Véget ért a műhely, indul a megvalósítás”, amint azt a táboralapító Németh Zsolt a minap közösségi oldalán megállapította.