Hemingway és Gárdonyi tudta, hogy a tömör, kifejező mondatok, a szűkre szabott jelzős szerkezetek, a mellérendelő mondat fölénye az alárendelő ellenében fontos írói eszköz. Gyurcsány ugyanolyan kifejezően ír, ahogyan az amerikai és a magyar próza valaha élt mesterei is tették. A Demokratikus Koalíció ­poeta doctusa azonban még valamiben zsigerileg tehetséges: a belső feszültség költői felmondásában. Figyeljük meg, milyen választékosan, szinte varázslatosan jeleníti meg, ahogyan a Demokratikus Koalíció írótagozata szerint a nőkkel, a nőkről beszélni kell: „Menj te az anyádba!”, „Idióta!, „Rohadj meg!”, „Szétverem a fejedet!”, „Kurvásan megcsinált szád”, „Alig vártad, hogy lehúzzam a slicced” és így tovább. Ez nemcsak szép – mondaná Szerb Antal –, de a nemesebb olvasó számára gyönyörködtetően kecses ívelésű is.

Egy sarokban a földön mobiltelefonjával csúszó-mászó Varju László igyekszik megismerkedni az írás-olvasás rejtelmeivel. Amott a rúzzsal kifestett tükör előtt Molnár Csaba illegeti magát, neki az a legfőbb perverziója, hogy némiképp már hasonlít szeretett elnökére, a Kisszerszámra. És persze felbukkan a harcias Vadai Ágnes, aki végletesen felizgulva Lőwy Árpád-verseskötettel érkezik, miközben Kálmán Olga mikrofonnal kínozza fizikailag-lelkileg, hogy mondana már végre valami biztosat arról, miért nincs demokrácia Magyarországnak abban a két négyzetkilométeres részében, amit ők még átlátnak és megértenek.

Perverz ez a világ, ahogyan perverz maga a Demokratikus Koalíció is – egyidejűleg ezt a felismerést is jelzi finoman a novella. 

A Kisszerszám végkövetkeztetése persze nem is afféle klasszikus zárójelenet, a feszült párbeszédből valójában nem következhet más, mint a teljes megsemmisülés. Aligha véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc elbeszélése ekképpen zárul:

„– Szemét alak vagy. De tudod mit? Én is pont azt a k…rva egyes pénztárt akartam. Mert ott kevesebb az olyan barom, mint te vagy – mondta annyi büszkeséggel a hangjában, amennyire csak tellett tőle. A kisfőnök szemébe nézett, és tényleg kicsinek látta. Mindenével együtt.

Hátat fordított és elindult kifelé. Felemelte a fejét, felszegte, talán jobban is, mint akarta. De mindegy. Rohadjon meg! Kisszerszám!”

Gyurcsány Ferenc – és talán ez a végső észrevételünk – határozottan kisszerszámnak érzi magát. Ez volna tehát a rejtett üzenete a fiktív párbeszédnek, nem pedig csak az, hogy kínozzunk halálra minden nőt, mert k…rvák azok, márpedig mindannyian. Hogy aztán miért ilyen bizonytalanul imbolygó lelki alapról teszi mindezt az író, annak megválaszolása nem a mostani kritika feladata. Maradjunk annyiban, hogy Kisszerszámnak lenni kétségkívül nem jó. Szerintünk az ember vagy Nagyszerszámnak születik, vagy eleve elfogadja, hogy kicsi, mikimanó, pindurka, törpe, esetleg macskajancsi, ráadásul maradandó módon, hiszen egyszerűen soha nem lehet eléggé nagy.

Gyurcsány Ferenc ígéretes prózai indulása körül éppen ezért érzünk aggodalmat. 

Egy napon még saját bűnbarlangot is üzemeltethet, hiszen szabad országban élünk, perverzkedni magányosan, többesben is szabad. Akkor is, ha ez ember folyamatosan bódult, akkor is, ha simán agresszív barom, akkor is, ha már beledilizett abba, hogy senki nem figyel rá. Az irodalom legnagyobb rákfenéje ugyanis, ha már életedben is látszik, hogy ki vagy, mert megírod magadról, nem pedig két évszázaddal később fejti meg hülyeségeidet a kíváncsi utókor.