Nem sokkal azt követően, hogy Orbán Viktor egy átfogó előadáson idén nyáron Tusványoson kendőzetlen őszinteséggel beszélt többek között európai, valamint transzatlanti viszonylatban az orosz–ukrán fegyveres konfliktus békés rendezésének lehetőségéről, mind térségünkben, mind pedig Nyugat-Európában is számos publicisztika, valamint politikusi reakció született a témában.
Mint azt akkor a magyar kormányfő beszédében hangsúlyozta, „az erjedés megkezdődött, a háborúpárti európai politikából lassan, de elmozdulunk a békepárti politika irányába. Ez szükségszerű, mert az idő a békepolitika oldalán áll.”
Azok, akik előszeretettel követik a nemzetközi politikai folyamatokat, már sejthették, hogy Orbán békével kapcsolatos jóslatát még a legobjektívebbnek tűnő médiumok is ki fogják kezdeni, nemhogy azok az európai ellenzéki politikusok, akik karrierjüket, valamint személyes ambícióikat a több mint két és fél éve húzódó háborús hangulat gerjesztésére tették fel. A legtöbb ilyesfajta baloldali nyilatkozatból és tudósításból kiderült, hogy a magyar miniszterelnök ismét politikai súlycsoportot tévesztett, a helyzetértékelése elfogult és ködös, ráadásul az amerikai elnökválasztás kapcsán ugyanúgy rossz lóra tett, mint amikor azt jósolta, vészesen el fog fogyni a levegő Európa vezető államainak politikai elitje körül. Magyarán Orbánnak nem lehet – ebben sem – igaza.
Ha azonban visszatekintünk az idei év meghatározó politikai folyamatainak alakulására, valamint a békepolitika fénytörésén keresztül megvizsgáljuk az elmúlt hónapokban levezényelt választások kimenetelét, minden jel arra enged következtetni, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a 2024-es év is a magyar miniszterelnököt igazolta.
