Mi köze a politikának a pszichiátriához? Jó esetben semmi. Ám ez most nem jó eset. Miért politikai kérdés az, ha valaki (ahelyett, hogy kezeltetné magát) immár tíz hónapja mérgezi az ország közbeszédét a – naponta leleplezett – zabigyerekes hazugságaival, kórházas rágalmaival, aszados álhíreivel?
Mit kezdjen a politika egy olyan háborodott elmével, akit az adventi várakozás és elcsendesedés időszakában odaesz a fene gyermekotthonok elé, hogy ott hisztériázzon, vádaskodjon és üvöltözzön, mint a karácsonyfába szorult féreg?
Mit tegyünk azzal, aki adományozás ürügyén úgy utasítgat és fenyeget egyszerű köztisztviselőket vagy éppen államtitkárt, ahogyan a lehallgatott feleségét vagy barátnőjét szokta? Aki magasról tesz az adományozási protokollra, amelyet rajta kívül mindenki képes betartani? Aki nem ismer se Istent, se embert, csak a pitiáner bosszúját, amelyért bármit és bárkit föláldozna?
E kérdések láthatóan a miniszterelnököt is foglalkoztatják. A Patriótáknak, illetve a Mandinernek adott friss interjúiban Orbán Viktor úgy fogalmazott:
Az a típusú agresszív hőbörgés, amelyet ma látunk – igaz, inkább a parlamenten kívül –, az nem volt példátlan, csak nem volt általános. A legtöbb munkahelyen vannak ilyen agresszív hőbörgők, még a családban is. Valljuk be, időnként be-beesik valaki. Ilyen rém kellemetlen alakok előfordulnak. És azt mindenki tudja, aki már találkozott ilyennel, hogy ezekkel nem lehet egyenesen, érvelve, belátásra, meggyőzésre apellálva beszélni. Csak a saját hangjukon lehet velük beszélni.
És valóban: mire menne mondjuk egy Antall József nyugalmú politikus, ha szembekerülne a habzó szájú, összeszűkült szemű, fél másodperc után a szavába vágó, mondatonként átlag kettőt hazudó Magyar Péterrel? A rágalmak, személyeskedések feletti elsiklás, a vissza nem vágás, a nagyvonalúság azt a benyomást keltené a nézőben, hogy azért úriemberkedik, mert takargatnivalója van. A rászórt sár egy része így rajta maradna. Lásd még: a 2002-es „A jövő elkezdődött” mottójú, joviális Fidesz-kampányt a Ron Werber-i MSZP-s gyűlöletcunami ellenében. Tanulság: bele kell állni a harcba szügyig!
Azzal viszont vitatkoznék, hogy az effélékkel csak a saját hangjukon lehet beszélni. Magyar Péterrel szerintem semmilyen hangon nem lehet beszélni.
A vele való érintkezés nagyjából annyi, hogy ő üvölt veled, te meg néha próbálsz közbeüvölteni, hátha eljut hozzá. (Nem jut.) De ugye, ez nem beszélgetés. Aztán várod, mikor kezd el lökdösődni, vagy mikor kapja ki a kezedből a telefonodat, és dobja a legközelebbi folyóba. Menczer Tamás ráküldése mindamellett jó ötletnek bizonyult. Tükröt tartott az Övcsatos elé, akinek remegett a keze meg a szájszéle; úgy festett, mint egy hátára fordított cserebogár. Vereségét leghívebben udvari sajtójának kínos utóvédharca jelezte. Érezték: ez „bukovári” volt.
„Sárkány ellen sárkányfű” – fogalmazott a miniszterelnök. Továbbá: „Egy kormányzó politikai erőnek az is feladata, hogy megállítsa a hőbörgők úthengerét. (…) Mindig a kihívó választ fegyvernemet. Ilyenkor, ha nem akarsz elfordulni és gyávának bizonyulni, akkor vállalni kell a párbajt abban a fegyvernemben is, amit az ellenfél választ. Nagy párt vagyunk, minden fegyvernemre van emberünk, és teljesítjük a kötelességünket.”
Ahogy érzékelem, a kormánypárti szavazók el is várják a határozott válaszcsapást.
Tudniillik: a Konteómessiás több millió Fidesz-szavazót sérteget napra nap, pimaszsága bicskanyitogató. S teszi mindezt úgy, hogy nemrég még állami tízmilliókat talicskázott haza, Fidesz-rendezvényeken csápolt, a kormányt hozsannázta. Igazi csúszómászó.
A recept tehát adott. A legváratlanabb pillanatokban kell meglepni, beledörgölni az orrát botrányaiba, álhíreibe, hazugságaiba. (Annyi van belőlük, hogy külön internetes oldal kéne a lajstromozásukra.) Hadd érezze: soha többé nem átkozhatja következmények nélkül egykori közösségét. Minden hazugságát, brüsszeli árulását, Magyarország elleni áskálódását föl kell írni a kéménybe, mindegyikért jogi és politikai elégtételt kell venni. Ahogy a gazt sem hagyjuk elburjánzani.
Magyar Péter őszödi beszéde 
