Pont a belépési feltételek teljesítése miatt. Az Európai Bizottság ugyanis lehetővé teszi a lazább költségvetést és az ezzel együtt növekvő államadósságot, de a fent említett kritériumokból – mármint ami az uniós pénz bevezetéséhez kell – nem enged. Egyébként ide kívánkozik, hogy a belépéséhez szükséges kritériumokat már a kezdetektől fogva lazán kezelték a tagországok, vagyis aki körön belül van, már „ellazulhat” költségvetési és eladósodottsági vonalon. Pillantsunk csak rá a nyugat-európai országok teljesítményére: leszámítva a költségvetési éllovasokat, Németországot és Hollandiát, alig-alig találunk olyan tagállamot, amely teljesítené a maastrichti kritériumokat. Sőt, a 2008–2009-es világgazdasági válságot követően még növekedtek is a fejlett, nyugati országok adósságai.

De kinek van igaza eurótémában? Több mint jogos a kérdés, mert aki figyeli a honi közéletet, arra a következtetésre juthat – egyébként tévesen –, hogy míg az ellenzék európárti, addig a kormány, s vele együtt a jegybank élből elutasítja az eurót. Utóbbiról szó sincs, s ezt alátámasztja a Magyar Nemzeti Bank legutóbbi konferenciája is, amelyen a jegybank egy tizenkét pontos kiáltványban foglalta össze a sikeres és biztonságos euróbevezetését. Közben pedig az MNB égisze alatt megindult a közgazdasági diskurzus. Minden jel szerint szakmai oldalról; az előnyökről és a hátrányokról.

Mindannyiunk érdeke az olyan bevezetés, amely nem jár reálgazdasági és növekedési áldozattal, munkahelyek elvesztésével, és egy sor versenyképességet rontó változással, amely euró nélkül nem lenne. Ráadásul a helyzet tényleg rendkívüli: az eurózóna gazdasága még nem teljesen állt helyre, s ezen belül is a déli tagállamok az uniós mentőcsomagból tudnak levegőhöz jutni, így évekbe telhet, mire normalizálódhat a mostani helyzet, nem is beszélve az esetleges negyedik hullámról. Száz százalékban igaza van tehát Virág Barnabásnak, a Magyar Nemzeti Bank alelnökének, aki szerint „ne hallgassunk, ne engedjünk a szirénhangoknak”. Higgadt, átfogó költség-haszon elemzés végén kell a döntéseket meghozni.

Idetartozik, hogy Magyarország gazdasága exportorinentált, amely kedvező az eurónak, a mérleg másik serpenyőjében pedig ott találhatók a versenyképtelen és tőkeszegény kis- és közepes vállalkozások, amelyeknek sokkot okozna egy azonnali bevezetés. Olyan példákat említek, amelyek kézzelfoghatók és nagyon is megértek az elemzésre. Miként az is, hogy a kormány és a jegybank reálgazdasági fejlettséghez is köti az euró átvételét. Ez sem ördögtől való: Ausztria magát évtizedeken át Nyugat-Németországhoz, pontosabban a schillinget a német márkához viszonyította. S fontos tényező lesz az is, hogy a társadalmat is rá kell majd hangolni az új pénzre: azt, amit addig 36 ezer forintnak mondtunk, száz euró lesz. Párhuzamos pénzeket persze nem lehet futtatni a direkt áttérés éve előtt, ám jó például szolgálhat Szlovénia, ahol is mindent kétfajta pénznemben adtak meg a 2007-es bevezetés előtt.

S ha már előjött a nagypolitikai szál is: az első Orbán-kormány idején pár évre voltunk az euró bevezetésétől, 2006–2007-es dátumunk volt rá. 2002 nyarán azonban jött az MSZP–SZDSZ-kormány, valamint a jóléti rendszerváltás programja, amely – finoman szólva – letérítette a normál pénzügyi útról Magyarországot.

Az úgynevezett szakértő pártok utódait, képviselőit csak arra tudjuk inteni: tetszettek volna idejében bevezetni az eurót!

A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese

(Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels)