Ahogy szaladnak az évek, az ember azt veszi észre, 1956 ünnepe egyre messzebb kerül a forradalomtól. A szónokok és a vezércikkírók, de maguk az ünneplők is mind kevesebb szót ejtenek magáról az eseményről, annál többet a napi áthallásokról. Ez még érthető is lehetne, ha valamiféle nemzeti közmegegyezés rögzítené: hová helyezzük a forradalom és szabadságharc mérföldkövét a nemzet krónikájában.
De hol vagyunk még ettől? Nemzeti ünnepünket rendre bedarálja a rút politika.
1956 kiváltó okát abban a hatalmas elégedetlenségben kell keresni, melyet a csupaszra vetkőzött kommunizmus váltott ki szűk évtized alatt. Ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a világháborút még ki sem heverő ország rádöbbenjen, milyen a diktatúra igazi arca, mennyire hazugok a harsány jelszavai. Volt azokban az években minden, a kék cédulás „választástól” a demokratikus pártok felszámolásán át az egyházüldözésig. Volt, mert lehetett: Rákosi Mátyásék „bátorságát” szovjet szuronyok garantálták. Bábkormány vezette az országot, a kollaboránsok dolga csupán az volt, hogy a magyar javakat a kommunisták kezére játsszák.
Csoda-e, hogy csakhamar az egész országot fojtogatta a gimnasztyorka? A hatalom gátlástalansága elképesztő egységet teremtett, a szellem kibújt a palackból, visszatuszkolni már nem lehetett. A forradalom első napjának legemlékezetesebb pillanatait betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, fegyverropogás a rádiónál, ledöntött Sztálin-szobor…
Elképzelhetetlen energiák szabadultak fel. Mi mindenre képes a közös akarat! Büszke, sőt nyakas nép vagyunk – mondta a Millenárison tartott ünnepi beszédében Orbán Viktor miniszterelnök. Nem tűrjük el, hogy bármely felsőbbség belebeszéljen az életünkbe. De az összefogás törvényét betartjuk, mert enélkül se biztonságunk, se szabadságunk nem lenne. Összefogás nélkül idegenek uralkodnának rajtunk. A magyar szabadságszerető és szabadságharcos nép. Rosszul viseli a zablát, és csak idő kérdése, mikor tör ki a hámból.
Ötvenhatban nem győztünk, mert nem győzhettünk. Sorsunkról, mint már annyiszor, a nagyhatalmak döntöttek a fejünk fölött. A helytartó visszajött – igazából el se ment –, mi pedig újból láncszemmé tapostattunk. Az „ellenforradalom” elbukott. A gonosz összezárt. Hiába érzett együtt velünk a világ, azzal nem sokra mentünk.
De tudta-e egyáltalán az aggódó, finom Nyugat (ma Brüsszel), mi valójában az a kommunizmus, amire nemet mondtunk? Honnan tudta volna? Ma sem tudja.
