Ahogy szaladnak az évek, az ember azt veszi észre, 1956 ünnepe egyre messzebb kerül a forradalomtól. A szónokok és a vezércikkírók, de maguk az ünneplők is mind kevesebb szót ejtenek magáról az eseményről, annál többet a napi áthallásokról. Ez még érthető is lehetne, ha valamiféle nemzeti közmegegyezés rögzítené: hová helyezzük a forradalom és szabadságharc mérföldkövét a nemzet krónikájában.
De hol vagyunk még ettől? Nemzeti ünnepünket rendre bedarálja a rút politika.
1956 kiváltó okát abban a hatalmas elégedetlenségben kell keresni, melyet a csupaszra vetkőzött kommunizmus váltott ki szűk évtized alatt. Ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a világháborút még ki sem heverő ország rádöbbenjen, milyen a diktatúra igazi arca, mennyire hazugok a harsány jelszavai. Volt azokban az években minden, a kék cédulás „választástól” a demokratikus pártok felszámolásán át az egyházüldözésig. Volt, mert lehetett: Rákosi Mátyásék „bátorságát” szovjet szuronyok garantálták. Bábkormány vezette az országot, a kollaboránsok dolga csupán az volt, hogy a magyar javakat a kommunisták kezére játsszák.
Csoda-e, hogy csakhamar az egész országot fojtogatta a gimnasztyorka? A hatalom gátlástalansága elképesztő egységet teremtett, a szellem kibújt a palackból, visszatuszkolni már nem lehetett. A forradalom első napjának legemlékezetesebb pillanatait betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, fegyverropogás a rádiónál, ledöntött Sztálin-szobor…
Elképzelhetetlen energiák szabadultak fel. Mi mindenre képes a közös akarat! Büszke, sőt nyakas nép vagyunk – mondta a Millenárison tartott ünnepi beszédében Orbán Viktor miniszterelnök. Nem tűrjük el, hogy bármely felsőbbség belebeszéljen az életünkbe. De az összefogás törvényét betartjuk, mert enélkül se biztonságunk, se szabadságunk nem lenne. Összefogás nélkül idegenek uralkodnának rajtunk. A magyar szabadságszerető és szabadságharcos nép. Rosszul viseli a zablát, és csak idő kérdése, mikor tör ki a hámból.
Ötvenhatban nem győztünk, mert nem győzhettünk. Sorsunkról, mint már annyiszor, a nagyhatalmak döntöttek a fejünk fölött. A helytartó visszajött – igazából el se ment –, mi pedig újból láncszemmé tapostattunk. Az „ellenforradalom” elbukott. A gonosz összezárt. Hiába érzett együtt velünk a világ, azzal nem sokra mentünk.
De tudta-e egyáltalán az aggódó, finom Nyugat (ma Brüsszel), mi valójában az a kommunizmus, amire nemet mondtunk? Honnan tudta volna? Ma sem tudja.
A független magyar politika Brüsszel számára elfogadhatatlan. Ezért bejelentették, meg fognak szabadulni Magyarország nemzeti kormányától. Azt is bejelentették, hogy egy brüsszeli bábkormányt akarnak az ország nyakába ültetni. Ismét itt a régi kérdés: ellenállunk vagy meghajolunk az idegen, ezúttal brüsszeli akarat előtt? Ez a súlyos döntés vár most Magyarországra. Magyar Péter már fel is ajánlotta szolgálatait a birodalomnak. A tenyérbe mászó lakáj azt hiszi, attól, hogy 2024-ben lyukat vág a magyar zászló közepébe, máris hazafi lesz.
Közben évtizedek szaladtak el, az „ellenforradalomból” időközben jámbor hangzású „sajnálatos októberi események” lettek, majd kissé váratlanul népfelkelés… Történt egy sajátos rendszerváltás is, majd furcsa, elmaszatolt évek jöttek. Míg a történelem sutaságain merengtünk, eljött az ötvenedik évforduló. És akkor újra ráébredhettünk, hogy tényleg nagy nap lehetett az az októberi… Gyurcsány Ferenc országló miniszterelnök rendőrnek öltözött előemberei agyba-főbe verték a forradalomra emlékezőket Budapest szívében, ismét vér áztatta a pesti utcát. Megtörtént – mert megtörténhetett! Félreérthetetlen üzenete volt a példátlan gyalázatnak: ők még mindig másképp gondolkodnak a nemzet forradalmáról.
A Demokratikus Koalíció elnöke a párt tegnapi ünnepi megemlékezésén sem tagadta meg önmagát. Arról beszélt, hogy Magyarországon ma a szabadság és a nemzeti függetlenség ünnepét árulók próbálják meg a közösség nevében ünnepelni, valójában ellopni, megbecsteleníteni. No comment.
Az Európai Unió szerint 1956 egyik tanulsága az, hogy most, 2024-ben harcolnunk kell Ukrajna mellett. Számunkra viszont a forradalom és szabadságharc tanulsága az, hogy kizárólag Magyarországért, a magyar szabadságért szabad harcolnunk. Már csak azért is, mert az újabb világháború kockázata soha nem volt olyan közel, mint most.
A szereptévesztett Brüsszel helytartóként akar rendelkezni felettünk. Parancsokat oszt, felsőbbségnek tartja magát. Ugyanazt csinálná, mint anno Moszkva. Pedig tudhatná, hogy ezeknek a történeteknek mindig ugyanaz a végük: Góliát veszít, Dávid győz. Aztán lehet pakolni: Kun Béláék Bécsbe, Rákosiék Moszkvába, a mostani lakájok Brüsszelbe…
Színes példát is említett ünnepi beszédében a kormányfő. Mikor a szovjet már azt hitte, mindent szépen elrendezett, egyszer csak megjelent az írás a falon. Gyermekmondóka volt, egyszerűsége tette fenyegetővé: „Ne mosolyogj, Iljics, nem lesz így örökké, százötven év alatt sem lettünk mi törökké.”
És ma az írás újra ott van a falon…
