A népzene gyűjtése mint értékmentés
A népzene, a népköltészet, a népmese egészen más funkcióban van ma jelen, mint régen, természetes közegében, az azonban elvitathatatlan, hogy ezen értékeket át kell mentenünk az új nemzedékek számára. Őseinknek az élő szó és az élő zene jelentette a szórakozás, a művelődés és a tapasztalatok továbbadásának módját. A népdalok éneklése, a mesemondás, a tánc szervesen beépült a magyarság életébe. Az erős közösségek, emberi kapcsolatok észrevétlenül alakultak, formálódtak e szokások, énekek által, és őrizték a régi idők emberének örömét, bánatát, gondjait és boldog pillanatait.
A Magyar Tudós Társaság már 1832-ben elhatározta, hogy összegyűjti és közzéteszi a magyar népdalokat. Bár a dallamok publikálása nem valósult meg, a fennmaradt népdalgyűjtemények – köztük Tompa Mihályé és Arany Jánosé – a XIX. századi magyar kultúra értékes dokumentumai. Vikár Béla 1896-ban a modern népzenegyűjtés alapját vetette meg a népdalok gépi rögzítésével. Hamar felfigyelt a fonográfban rejlő lehetőségekre. Az anyaggyűjtés során tárgyilagosságra törekedett, mindent lejegyzett, úgy, ahogyan elhangzott, ha az nem is volt mindig „szalonképes”.
Módszerére jellemző volt, hogy igyekezett megnyerni az egyszerű falusi emberek bizalmát. Többször is meghallgatta az énekest, mesemondót, jegyzetelt, figyelte a szövegvariánsokat, és ennek alapján választotta ki, ami aztán a viaszhengerre került.
A népdalok, mesék, találós kérdések, gyermekjátékok, szólások, balladák mellett hangszeres és fütyült dallamokat is rögzített. Gyűjtéseinek első színhelye Somogy vármegye volt, majd munkáját a Dunántúlon folytatta: Vas, Zala, Tolna, Fejér, Veszprém vármegyében, majd Pest, Csongrád, Torontál, Nógrád, Borsod, Nyitra, Hont, Heves, Békés, Bihar, Zemplén, valamint Szabolcs vármegyében. Hét kötetet töltenek meg erdélyi útjain készült feljegyzései. 1898-ban járt először Kalotaszegen, ahol később többször is megfordult, de értékes anyagot gyűjtött Háromszék, Csík, Maros-Torda, Udvarhely vármegyében, valamint Brassóban is.
Kodály, Bartók: népzenekutatás magas szinten
A tudományos magyar népzenekutatás kezdetét 1905-től, Kodály mátyusföldi gyűjtésétől számítjuk. Ez indította csatlakozásra Bartók Bélát is. Együttműködésükről Kodály így írt:
1905-ben az Ethnographiában megjelent első gyűjtésemet, majd 1906-ban megjelent dolgozatomat nagy figyelemmel tanulmányozta, behatóan kérdezősködött a gyűjtés módjáról, a néppel való érintkezésről. Megismerkedett a fonográffal. Saját rendszeres gyűjtése Vésztő környékén kezdődött…
Első közös kiadványuk a Magyar népdalok (1906) volt.
Bartók és Kodály 1913-ban fordult a Magyar Népköltési Gyűjteményt kiadó Kisfaludy Társasághoz mintegy háromezer népdalnyi gyűjtésük, illetve az akkor rendelkezésre álló további két-három ezer, hitelesnek tekinthető magyar népdal tudományos kiadásának tervével. A pozitív bírálat ellenére erre csak két évtizeddel később nyílt lehetőség. A két világháború között Lajtha László vezetésével folyt a gyűjtés és kutatás. Bartók Béla 1934-ben kezdhette meg az Akadémián a népdalösszkiadás szerkesztését, amit 1940-es Amerikába távozása után Kodály Zoltán folytatott a munkatársaival.
A szakmai műhely stabil intézményi kereteket kapott, amikor 1953. augusztus 1-jén megalakult az MTA népzenekutató csoportja.
Feladataik közé tartozott a magyar népzenegyűjtés megszervezése, a korszerű archiválás, a népi dallamok rendszerezése, zenetörténeti és népzenei összefüggéseinek vizsgálata, más népek zenéjével való összehasonlítás, a külföldi intézményekkel való csereviszony kialakítása, kiadványok publikálása, továbbá a népzenekutatás eredményeinek megismertetése. Bartók nevéhez kötődik a magyar népzenén belüli dialektusterületek elkülönítése: Dunántúl, Északi terület (Felföld), Alföld, Erdély és Bukovina.
Bartók inkább földrajzi értelemben tágította gyűjtőkörét, míg Kodály történeti vonatkozásaiban akarta feltárni népzenénk gyökereit. Nagyszabású tanulmánya, A magyar népzene 1937-ben az addigi, munkatársak által is gazdagított gyűjtésekre, továbbá történeti és nemzetközi anyagokra alapozva ad átfogó képet népzenénkről. Kodály Zoltán és vele a magyar népzenetudomány nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredményei nyertek elismerést azzal, hogy Kodályt a Nemzetközi Népzenei Tanács (International Folk Music Council, IFMC) elnökévé választották 1961-ben, 1964-ben pedig Budapesten tartották az IFMC konferenciáját.
Közös éneklés, erős közösség
A néptánc, a népzene és a mesemondás körül ma is formálódhatnak erőteljes, baráti közösségek, számos táncház működik országszerte, és ami talán ennél is fontosabb, egyre népszerűbbek azok az előadók, akik azt hangsúlyozzák, érdemes már kisgyermekkortól elkezdeni a zenei nevelést. Kiváló példa erre Paár Julcsi vagy Korzenszky Klára munkássága. Mindkét énekesnő a népzenei világból érkezett, nem meglepő tehát, hogy interaktív foglalkozásaikon ezt a műfajt hívják segítségül. Főként kisgyerekesekből álló közönségük mára erős bázis, ami egyúttal bizonyíték arra, hogy ily módon visszataníthatók hagyományaink.
Paár Julcsi énekes és zeneterapeuta, akit számos neves nép- és világzenei formáció tagjaként, vendégeként ismer a koncertközönség (Tárkány Művek, Bazseva, Dalinda). Saját gyermekei születése után kezdte el tartani interaktív népzenés foglalkozásait zeneterápiás szemlélettel átitatva, ÖsszeHangoló néven. Ezeknek a foglalkozásoknak többéves tapasztalata került a Kerekerdő, a Kerekutca című lemezére, októberben pedig megjelent legújabb, Rókatánc című albuma.
Mint egy korábbi interjúban elmondta, a néphagyomány egy lélegző szerves egység.
A dalokban előjövő motívumok, helyzetek, érzelmi állapotok verbálisan bővebb kifejezésre tudnak jutni a népmese műfajában. A dalok viszont érzelmileg tudják árnyalni a népmesék cselekményét, fordulópontjait. Számomra abszolút része-egésze egyik a másiknak
– mondja az énekesnő, hangsúlyozva, ez az ő szemlélete, de fontos látni azt is, hogy semmi sem kizárólagos, főként nem a mai világban, ahol a népmese és a népzene is egészen más funkcióban van jelen, mint régen.
Korzenszky Klára a Klárisok zenekarral a jól ismert népdalokat és mondókákat rakja egymás mellé úgy, hogy azok adják ki a mindannyiunk számára útmutatásként szolgáló mesét.
Mind népdalaink, mind népmeséink évezredek alatt kristályosodtak ki, a kultúránkkal párhuzamosan alakultak, így a maguk legtökéletesebb formájában maradtak fenn. Ahogy Boldizsár Ildikó tanítja, az egységes és egylényegű világkép részei, létfontosságú információkat közölnek a világ működéséről és az ember feladatairól. Amikor lemezeinket és az azokra épülő gyerekkoncertjeinket összeállítjuk, fontos, hogy az alap mindig egy mindannyiunk által ismert mese legyen, mely vezeti a figyelmet, keretbe helyezi az eseményeket, dalokat. A történet fonalára pedig az ismert, anyáinktól, nagyanyáinktól tanult népdalainkat fűzzük fel, úgy, mint a gyöngysort. A népdalok így értelmet nyernek, funkciójuk világossá válik, és közösen tudunk énekelni
− fogalmazott egy beszélgetésben Korzenszky Klára.
A népzene mint zenei anyanyelv elsajátítása alapvető kellene, hogy legyen, fontos pedagógiai célkitűzés, hogy gyermekeink és unokáink megszeressék, beépítsék, majd fejlesszék azt. Ebben segítenek olyan kiváló kezdeményezések, mint a Muzsikás együttes rendhagyó énekórái, mely programmal az ország általános és középiskoláit járják a zenészek, hangsúlyozva, hogy a zenei élményhez jutás, az éneklés, a zene befogadásának képessége jótékony hatású nem csupán az általános műveltségi szint emeléséhez, hanem a testi-lelki harmóniához is. És ezt a folyamatot segíti elő például a Mordái zenekar is, amely ha nem is tekinti ezt missziójának, de népzenei feldolgozásaival mindenképp hozzájárul örökségünk továbbéltetéséhez.
Borítókép: Bartók Béla népdalgyűjtésen 1907-ben Zobordarázson (Forrás: Bartók Archívum)
