Miután a trianoni rablóbéke Romániának ítélte Erdélyt, a Partiumot és a Bánság nagy részét, a berendezkedő román államhatalom legfőbb törekvése az volt, hogy a frissen szerzett területeket stabilizálja, bebiztosítsa. A feladat nem lehetett egyszerű: történelmileg a románságnak nem sok köze volt eme magyar országrészekhez, amelyek területén államalkotó tapasztalatú és önrendelkezési igényű, más nyelvű nemzeti közösségek éltek milliós lélekszámban.
Minden lehetséges eszközt bevetettek: ideológiai megalapozottságú állami terrort, az etnikai diszkrimináció legkülönfélébb változatait, a magyar javak elkobzását, magyar egyetemek felszámolását. A két világháború közötti erdélyi magyar életet megannyi irodalmi mű jeleníti meg, legrealistábban talán Wass Albert Jönnek című munkája.
Az etnikailag homogén Románia megteremtésének programja nem meglepő módon kiterjedt arra is, hogy minden megszerzett településnek kötelezően használandó román nevet adjanak, nem ritkán olyat, melynek semmi köze nem volt az több évszázados vagy akár évezredes magyar névhez. Olyan települések százai kaptak román nevet, ahol román ember jószerivel meg sem fordult soha. Jómagam egyről tudok, amely csodával határos módon megúszta a kényszerkeresztelést, s ez Bálványos.

Szép mítosz lenne, ha ezért választották volna 1989 decemberében egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban összegyűlt fiatalok, többek között Török Sándor későbbi polgármester, Németh Zsolt, a Fidesz egyik meghatározó politikusa, Sántha Attila író és David Campanale angol újságíró az általuk kezdeményezett nyári szabadegyetem helyszínéül Bálványost. (A ma már ezreket megmozgató rendezvény történetével kapcsolatban többek között az Erdélyi Napló közölt az alapítókat megszólaltató, jól dokumentált összeállítást a 25. évforduló alkalmából, mely ITT érhető el.)