Magyarország hat arany-, hét ezüst- és hat bronzéremmel, az éremtáblázaton a tizennegyedik helyen zárta a párizsi olimpiát. Egyetlen bronzzal elmaradt a termés a tokiói játékokétól, ugyanakkor egy helyet javult a helyezés a három évvel ezelőtti tizenötödikhez képest.
Ezek a száraz tények, de egy olimpia többről szól ennél, mert két és fél hétben komplett emberi drámák sűrűsödnek, láthatóvá válik a láthatatlan, ezért is ez a világ legkülönlegesebb sporteseménye. Szóval azontúl, hogy számolgatjuk az érmeket, érdemes azt is megvizsgálni, hogy milyen tükröt tartott elénk az olimpia és mit kaptunk tőle, amit érdemes elraktározni magunkban 2028-ig, amikor majd Los Angelesben lobban fel újra a láng.
Sokatmondó, hogy a párizsi olimpia egyik legfelkapottabb sztárja a török sportlövő, Yusuf Dikec volt, aki hanyag beállással, zsebre dugott kézzel, mindössze egy füldugót és hétköznapi szemüveget viselve szerzett ezüstérmet, amivel internetes mémmé vált, a laza póza bejárta az egész világot, miközben a kubai birkózó, Mijaín Lopez sokkal kisebb hullámokat vert azzal, hogy zsinórban az ötödik olimpiáján lett bajnok, felfoghatatlan sporttörténelmet írva. Mindez a legkevésbé Dikec hibája, aki abszolút nem tűnt szenzációhajhásznak, és a következőt mondta a hirtelen jött népszerűségről: „Azt hiszem, a lövőpózom jól megjeleníti az olimpiai eszmét, a fair playt, az egyszerűséget, a tisztaságot, a természetességet. Ezért kapott olyan nagy figyelmet.”
Az utóbbi megállapítása téves: egyszerűen azért vált virálissá a póza, mert poént csináltak belőle, az emberek röhögtek rajta egy jót, és mentek tovább a dolgukra. Valahogy úgy, mint amikor egy átlagos amerikai lány belemondja a kamerába, hogy „hawk tuah”. Az pedig a vevőközönség hibája, hogy mire van igénye. Ez is egy tükör, amit Párizs tartott elénk.
A Dikec által a maga módján valóban megtestesített olimpiai eszme persze számos más esetben is megjelent Párizsban, csak meg kell látnunk ezeket a nagyszerű, inspiráló történeteket, amelyek egy mémnél tartalmasabb lelki táplálékot nyújtanak.
Emlékezzünk csak a magasugrás olasz címvédőjére, Gianmarco Tamberire, aki a verseny hajnalán kínzó görcsre ébredt, bekerült a sürgősségire, vért hányt, de a kórházból a stadionba ment, és ugrott a döntőben. Nem nyert, mégis győztesnek láthatjuk.
S voltak hasonlóan nagyszerű, Dikec szavaival élve a fair play és a tisztaság tüzében edzett magyar sportolók is. Gondolhatunk Rasovszky Kristófra, aki a szennyezett Szajnában leúszott tíz kilométer végén, az első helyen a célba érve nem élete legnagyobb sikerének örült, hanem egyből a mögötte még a bronzéremért küzdő társát, Betlehem Dávidot űzte-hajtotta előre torkaszakadtából. Aztán amikor ő is beúszott nagy csatában a harmadik helyen, összeölelkezve, egymásra borulva hátast dobtak a Szajnába, amiben benne volt minden közösen végigszenvedett edzés emléke a Balatonban vagy az olimpia előtt éppen a Dunában.
