A liberalizmus tündöklése és bukása

Vitázni valamiről csak akkor érdemes, ha az a valóságban is létezik.

Vitázni valamiről csak akkor érdemes, ha az a valóságban is létezik. Márpedig a ma érvényes tudásunk és tapasztalataink alapján liberalizmusról és liberális demokráciáról egyre inkább csak múlt időben beszélhetünk. Erre gondoltam Csizmadia Ervin vitaindító írásának elolvasása után. Mégis mint afféle „lomha” szabadelvű-konzervatív, egy kicsit más aspektusból szeretném kritikával illetni az általa leírtakat.

A természetjogi gondolkodás, az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, a vallási türelem és tolerancia alapján megfogalmazódó liberalizmus valóban nagyon népszerű volt a XIX. század végén és a XX. században mint a társadalomszervező és közösségformáló stratégiák egyike. Alapelvei valamennyi európai ország politikai kultúrájába és parlamenti pártjai programjába beépültek. Ez történt a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok esetében is. Így, egyéb releváns mondanivalóval nem rendelkezvén, a Lajtán innen és túl a liberális pártok jelentősége és versenyképessége rohamosan csökkent, egészen a teljes eljelentéktelenedésig. Magyarországon húsz év parlamenti jelenlét után ez lett a sorsa az SZDSZ-nek is. Ezért nagyon gyenge vagy egyenesen nem létező a liberalizmus mint pártpolitika. Szabályt erősítő kivételeket alig találunk. Ilyen volt a Német Szabaddemokrata Párt hosszú kormányzati szerepe Hans-Dietrich Genscher elnöksége idején, vagy napjainkban a brit Liberális Demokraták, amely nemrég még David Cameron koalíciós partnere volt.

Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).

Hozzászólások:

Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)

Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)

Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)

Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)

Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)

Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.).

Botos Katalin: Liberális narratívák és a demokrácia (február 5.).

Tamás Gáspár Miklós: Visszanézve a liberalizmusra (február 8.)

Széll Kálmán: A gyakorlati liberalizmus csapdái (február 17.)

Megadja Gábor: Totalitárius liberalizmus (február 25.)

Az elmúlt másfél évtizedben a liberalizmus mint politikai ideológia először torzulni kezdett, majd fokozatosan kiüresedett – annyira, hogy mára fogalomtára, valóságértelmezése és mondanivalójának prioritásai teljesen megváltoztak, ezért társadalombefolyásoló képessége egyre jobban csökken. Egy, a társadalomba kellőképpen beágyazódott politikai párt szellemi-ideológiai befolyása nem szokott látványos mértékben sem nagyobb, sem kisebb lenni, mint annak a politikai filozófiának a társadalmi hatása, amelynek értékrendjét az adott párt képviseli. Ha mégis érzékelhető eltérés van mondjuk az ideológia javára, akkor valamilyen művi jelenségről van szó. Nevezetesen arról, hogy az európai nyilvánosságba bekerülő bármely hírnek minősülő információ csak liberális hangoltságú lehet, mert a legbefolyásosabb televíziós csatornák vagy a legnagyobb példányszámú napilapok tulajdonosai a magukat liberálisként meghatározó nemzetközi tőke képviselői. Újságíróik az ő gazdasági érdekeinek megfelelően döntik el, hogy egy adott napon melyik eseményből legyen hír, és melyiket hallgassák el az aktuális céloknak megfelelően. Ilyen alapon mondhatjuk, hogy a liberális ideológia ma is érezteti hatását, de az említett szerkesztési elvek semmiféle rokonságot nem mutatnak a liberalizmus eredeti gondolatvilágával.

Nem bizonyítható, hogy akár a múltban, akár a jelenben a liberális ideológia lett volna az egyetlen világmagyarázó teória, főleg nem a konzervativizmussal szemben. A konzervatívok – elsősorban Európa keleti felében – nem használják az ideológia kifejezést, mert az mindig a baloldali pártok védjegye volt. Azt sem állították, hogy ne lenne saját politikai filozófiájuk, de egy konzervatív elemző inkább a világnézet, az értékrend vagy a nézetrendszer kifejezéseket preferálja. A magántulajdon mellett a közösségi tulajdont, az állam ellenőrző és szabályozó szerepét, a család intézményét, a vallást és a történelmi egyházakat, a nemzeti önazonosságot, s a történelmi és kulturális hagyományokat tekinti a társadalom legfőbb szervező erőinek.

Ha liberális demokráciáról hallunk vagy olvasunk, elsősorban azokra a nyugat-európai országokra gondolunk, amelyeket valamikor egyszerűen csak jóléti államoknak neveztünk. Magas foglalkoztatási mutatókkal, sűrű szövésű szociális hálóval, stabil gazdasági növekedéssel, minimális államháztartási és költségvetési hiánnyal és alacsony munkanélküliséggel. Ma már ezek az idilli állapotok Németország kivételével Európa nyugati felén is megszűntek vagy megszűnőben vannak a globális piac „áldásainak” következtében. Annyira, hogy a jóléti állam szóösszetétel már a nyugati sajtóban sem használatos. Persze a liberális ideológia égisze alatt értekezhetünk egyéni és társadalmi szabadságról, a tolerancia vagy a társadalmi diverzitás problémáiról, de ezek csupán elméleti felvetések, mert a mindennapi gyakorlat sokkal súlyosabb kihívásokkal szembesíti kontinensünk társadalmát.

Mostanában a liberális gondolat teoretikusai sem a liberalizmus klasszikus értékeire nem hivatkoznak, sem a valóságos társadalmi-gazdasági kérdések érdemi megoldását nem szorgalmazzák. Inkább álproblémák kezelésével foglalkoznak, miközben a többségi társadalmat provokálják. A homoszexuálisok jogainak kiterjesztése mind a házasság, mind az örökbefogadás vonatkozásában vagy a genderelmélet propagálása fontosabb a demográfiai mutatóknál, de még környezetünk biológiai fenntartóképességénél is. Egyház- és nemzetellenesség, a politikai korrektség állandó megkövetelése, és legújabban a földrészünket elárasztó bevándorlók befogadásának feltétel nélküli támogatása – ilyen megnyilvánulásokkal és véleményekkel találkozunk szinte naponta. A gazdaságban, a sajtóban és a politikai intézményekben tevékenykedő európai liberális fősodor leginkább a nemzetközi tőke, a multinacionális cégek érdekeinek kiszolgálója, és az uniós politikát is ennek megfelelően alakítja.

Emlékezetes tusnádi beszédében a miniszterelnök a magyar alkotmányos és demokratikus többpárti-parlamenti – a nyugati államokra is jellemző – politikai intézményrendszer bárminemű átalakításáról egyáltalán nem beszélt. Így aztán nem is deklarálhatta, hogy „a jövőt nem a liberális demokrácia keretében képzeli el”. Kizárólag a neoliberális piac gazdasági folyamatait, a globális tőke és a nemzetközi pénzügyi intézetek tevékenységét elemezte, a nemzetgazdaságok érdekeivel ellentétes céljaikkal együtt. Csakis ebben a vonatkozásban használta az „illiberális” jelzőt.

A valódi kérdés persze az, hogy Ulfkotte könyve után, Assange és Snowden korában egyáltalán van-e hitele a liberális jelzőnek bármilyen vonatkozásban.

A szerző a székesfehérvári Vörösmarty Társaság alelnöke