Magyarország, a magyarok hivatalos és félhivatalos megítélése külföldön az utóbbi közel két évszázadban túlnyomórészt negatív. A jelenség elsősorban arra vezethető vissza, hogy hazánk még azokban a történelmi pillanatokban is, amikor – a mi saját megítélésünk szerint – hősi erényeket felmutatva nemzeti szabadságért, szuverenitásért és, modern kifejezéssel, univerzális emberi és polgári jogokért küzdött, a kor meghatározó nagyhatalmi központjaiban mindössze kényelmetlenséget jelentett, olyan országot, amelyik az általuk gondosan (?) kialakított nemzetközi rendet próbálja megváltoztatni.
A későbbiekre is jellemző egyfajta általános mintát jelentett az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc fogadtatása Nagy-Britanniában: miközben a közvélemény, az utca embere mély szimpátiát érzett a magyarok iránt (ezért például Julius Jacob von Haynau osztrák császári tábornokot atrocitás érte angliai látogatása alatt), addig a hivatalos brit álláspont Ausztria politikai egységének megőrzését tartotta szem előtt az európai erőegyensúly érdekében. Oroszország pedig a kényelmetlenül „veszedelmes” elveket valló magyarok leverésére százezres hadsereget küldött az osztrák abszolutista állam megmentésére.
Magyarország hivatalos megítélése a kiegyezést követő átmeneti szélcsend után tovább romlott. Alapvetően két okra vezethető vissza ez a folyamat. Az egyiket Jeszenszky Géza tárta fel Az elveszett presztízs című kiváló tanulmányában: a dogmatikus liberalizmus felfedezte a Monarchia területén élő nemzeti kisebbségek elleni vélt vagy valós sérelmeket, és azok hangsúlyozásával, sőt felnagyításával pellengérre állította a magyar politikai vezetést.
Erős a gyanú, hogy a félhivatalos The Times újságíróiban (így Henry Wickham Steedben) hirtelen feltámadt érzékenység nem csupán a nemzetiségeknek szólt: az Osztrák–Magyar Monarchia annak a Németországnak a legszorosabb szövetségese volt, amelyik a századfordulótól kezdve egyre komolyabban veszélyeztette a britek és a franciák európai pozícióit és gyarmatbirodalmát is. A csehek, a románok és a délszlávok megfelelő eszköznek tűntek a Monarchia gyengítésében, ők pedig ügyesen játszották a rájuk kirótt szerepet Londonban, Párizsban és Washingtonban a „nagy háború” előtt és alatt.