időjárás -3°C Dorottya , Dóra 2023. február 6.
logo

Joe bácsi biztonsági érdekei

Magyarics Tamás
2019.06.03. 08:00
Joe bácsi biztonsági érdekei

Magyarország, a magyarok hivatalos és félhivatalos megítélése külföldön az utóbbi közel két évszázadban túlnyomórészt negatív. A jelenség elsősorban arra vezethető vissza, hogy hazánk még azokban a történelmi pillanatokban is, amikor – a mi saját megítélésünk szerint – hősi erényeket felmutatva nemzeti szabadságért, szuverenitásért és, modern kifejezéssel, univerzális emberi és polgári jogokért küzdött, a kor meghatározó nagyhatalmi központjaiban mindössze kényelmetlenséget jelentett, olyan országot, amelyik az általuk gondosan (?) kialakított nemzetközi rendet próbálja megváltoztatni.

A későbbiekre is jellemző egyfajta általános mintát jelentett az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc fogadtatása Nagy-Britanniában: miközben a közvélemény, az utca embere mély szimpátiát érzett a magyarok iránt (ezért például Julius Jacob von Haynau osztrák császári tábornokot atrocitás érte angliai látogatása alatt), addig a hivatalos brit álláspont Ausztria politikai egységének megőrzését tartotta szem előtt az euró­pai erőegyensúly érdekében. Oroszország pedig a kényelmetlenül „veszedelmes” elveket valló magyarok leverésére százezres hadsereget küldött az osztrák abszolutista állam megmentésére.

Magyarország hivatalos megítélése a kiegyezést követő átmeneti szélcsend után tovább romlott. Alapvetően két okra vezethető vissza ez a folyamat. Az egyiket Jeszenszky Géza tárta fel Az elveszett presztízs című kiváló tanulmányában: a dogmatikus liberalizmus felfedezte a Monarchia területén élő nemzeti kisebbségek elleni vélt vagy valós sérelmeket, és azok hangsúlyozásával, sőt felnagyításával pellengérre állította a magyar politikai vezetést.

Erős a gyanú, hogy a félhivatalos The Times újságíróiban (így Henry Wickham Steedben) hirtelen feltámadt érzékenység nem csupán a nemzetiségeknek szólt: az Osztrák–Magyar Monarchia annak a Németországnak a legszorosabb szövetségese volt, amelyik a századfordulótól kezdve egyre komolyabban veszélyeztette a britek és a franciák európai pozícióit és gyarmatbirodalmát is. A csehek, a románok és a délszlávok megfelelő eszköznek tűntek a Monarchia gyengítésében, ők pedig ügyesen játszották a rájuk kirótt szerepet Londonban, Párizsban és Washingtonban a „nagy háború” előtt és alatt.

Közismert Edvard Benes jó viszonya a világot liberális alapon átalakítani kívánó Woodrow Wilsonnal, még a párizsi béketárgyalásokra utazó amerikai küldöttségnek készített háttéranyagban, a The Inquiryben a kutatócsoport cseh tagja is azt hangsúlyozta: a németek és a magyarok természettől fogva antidemokratikusak. Erre tromfolt rá a brit delegáció egyik tagja, Harold Nicolson, aki bevallotta, hogy „utálattal tekintek arra a turáni fajra. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit.” Kijelentésében tetten érhető a tendencia, amivel az országot – a közép-európai térséget – nem ismerő és nem értő nyugati értelmisé­giek, diplomaták és kormánytisztviselők jelentős része milyen magabiztosan nyilatkozott/nyilatkozik ex cathedra a magyar történelemről, politikáról, társadalomról és kultúráról.

A „Hitler utolsó csatlósa” sztereotípia is erősen beleégett a külföldi köztudatba, és jórészt visszhangtalanul maradtak a történéseket objektívabban megítélő írások, köztük az 1941-ig az Egyesült Államokat Magyarországon képviselő John Flournoy Montgomery Magyarország, a vonakodó csatlós című memoárja. Újabban Borhi László történész mutatott rá gazdagon adatolt és meggyőző írásában, hogy Magyarország német megszállásához – nagypolitikai érdekekből – hogyan járultak hozzá közvetetten az amerikaiak és a britek. Bár a Jalta-szindróma jórészt mítosz, tény, hogy Franklin D. Roosevelt elnöknek nem sok álmatlan éjszakát okozott Közép-Európa, benne Magyarország sorsa; korán eldöntötte az amerikai vezetés, hogy Joe bácsinak legitim biztonsági érdekei fűződnek egy kliensállamokból álló ütközőzónához a nyugati határai mentén. Ez az „Oroszország először” (Russia first) politika jellemezte nagyjából-egészében a nyugati hatalmak magatartását Magyarországhoz és Közép-Európához a hidegháború alatt, sőt a Szovjetunió összeomlásakor is.

Más szavakkal: Magyarország mindenkori megítélése a nagyhatalmi erőviszonyok és érdekek függvénye maradt, lényegében függetlenül az országban történtektől.

Mindez eklatánsan megmutatkozott az 1956-os forradalom és szabadságharc nyugati fogadtatásánál. Az elvileg élesen kommunistaellenes John Foster Dulles külügyminiszter október 27-én elmondott beszédének kulcsmondatában leszögezte: „Mi nem tekintjük ezeket az országokat [Kelet-Európában] potenciális katonai szövetségeseinknek.” A szakirodalom nagy része egyetért abban, hogy ez a mondat, amelyet később amerikai diplomaták hangsúlyosan megismételtek Moszkvában, minden valószínűség szerint hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek, némi habozás után, a katonai beavatkozás mellett döntöttek.

Egy a brit külügyminisztériumban készült feljegyzés egyenesen amiatt aggódott, hogy esetleg győz a magyar forradalom. Az érvelés szerint a magyar (és lengyel) események miatt Moszkva arra a következtetésre juthat, hogy túlságosan költséges lenne (anyagilag, politikailag, katonailag) a közép-európai birodalom fenntartása, és kivonulhat a térségből. A hatalmi vákuumot pedig Németország töltené be – ami nemkívánatos a brit érdekek szempontjából.

Nagyjából ugyanezek a meggondolások tértek vissza 1989-ben is. Az esetleg a magyar közvéleményben élő benyomással szemben az amerikaiak, a britek és a franciák nem nagyon lelkesedtek azért, hogy a közép- és kelet-euró­pai államok megpróbálják a saját kezükbe venni a sorsukat. A britek – hasonlóképpen a franciákhoz – újfent a német közép-európai befolyás megerősödésétől tartottak. Az amerikai adminisztráció volt a legmegengedőbb az annus mirabilis eseményeivel kapcsolatban, de komolyan aggódtak amiatt, hogy a forrófejű lengyelek, magyarok és csehek aláássák Mihail Gorbacsov helyzetét, és a Szovjetunióban is kiszámíthatatlan folyamatokat indítanak el.

Washington megpróbálta visszafogni a radikálisabb változásokat hirdető politikai erőket.

Egyes, a realista, érdekvezérelt politikában másoknál nyíltabban hívő és hirdető politikai tényezők egyenesen egy második Jaltát javasoltak, amelyben az orosz biztonsági érdekek elsőbbséget kellene hogy kapjanak a közép- és kelet-európai változások korlátainak kijelölésében. George H. W. Bush 1991. augusztus elején Kijevben tartott beszédében leszögezte: „A szabadság nem egyenlő a függetlenséggel.” A vita mindössze arról folyik, hogy ez a figyelmeztetés csak Ukrajnának szólt-e, vagy, ahogy maga az elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft állította, a „célközönség” Jugoszlávia nemzetiségei voltak.

Magyarországnak akkor volt jó külföldi sajtója, amikor a politikája, függetlenül a belpolitikai viszonyoktól és értékektől, szinkronban volt a nagyhatalmi érdekekkel. Ezek változó időkben és változó körülmények között az európai hatalmi egyensúly megőrzését, Németország és (potenciális) szövetségesei elleni fellépést, a szovjet/orosz hatalmi érdekek előtérbe helyezését, a közép-európai status quo fenntartását (1919 után elsősorban a kárpát-medencei magyarság rovására), napjainkban pedig egy föderális, központosított Európa megteremtését jelentették, illetve jelentik – amelyekhez az „értékeket” tetszőlegesen és önhatalmúlag hozzá lehetett/lehet rendelni.

Magyarország jelenleg aszinkronban van az Európai Egyesült Államokat létrehozni kívánó főáramú nyugat-európai hivatalos törekvésekkel. Azonban a nemzeti szuverenitás és önrendelkezés megtartására irányuló törekvések nem idegenek Európa történetében sem. A jelenlegi magyar kormány gaulle-ista és thatcherista jövőképe egy nemzetek Európájáról legalább annyira európai, mint az utóbbi fogalmat kisajátítani szándékozók által preferált föderális Európa, ahol különböző tagállami szuverenitások elvonásához a „maghoz” tartozó hatalmak előnyt élveznének az európai integráció peremén elhelyezkedőkkel szemben.

Plus ca change, plus c’est la même chose…

A szerző egyetemi tanár (ELTE), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem főmunkatársa

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak és Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.