Wittner Mária a haláláig harcolt. A tizenhárom börtönév után előbb az ötvenhatos szabadultak megaláztatásával kellett szembenéznie, később a rendszerváltás utáni beilleszkedés gondjaival, a forradalom emlékét meghamisító régi-új kommunistákkal. „Ha mi, a még élők nem tesszük helyre a hazugságokat, nem védjük meg az ártatlanok becsületét, más már nem tudja megtenni helyettünk.” Egy fórumon arról beszélt, milyen nagy a történelemtanárok felelőssége abban, mit adnak tovább a fiataloknak: „Sok az elhallgatás, a félremagyarázás. Én azért maradtam életben, hogy ne hallgassak.”
Pár napja ő is elment.
Ki viszi tovább 1956 igazát?
Ha forradalom, nekem elsőre Pongrátz Gergely jut az eszembe. Szerencsésnek mondhatom magam, mert személyesen ismerhettem, sőt egy hosszú estén át hallgathattam a Corvin köz néhai parancsnokát. Jó harminc éve ennek. „Azon döbbenek meg – tárta szét a kezét Bajusz –, hogy itt ötvenhat kapcsán még mindig minden Nagy Imre körül forog, mintha ő csinálta volna a forradalmat. Ez hazugság! Ötvenhat nem róla szól. Ha rajta múlik, minden másképp alakul. A felkelés kitörésekor épp ő volt kéznél, ő volt a »jó kommunista«. A Parlament ablakából is úgy szólította meg a népet: »Elvtársak!«
Nagy Imre meg akart maradni a kommunizmus keretei között, csak kissé szelídebben. Fékezni akarta a tömeget, ám képtelen volt kézben tartani az eseményeket.
Nem állt félre, mert azt a kommunizmus elárulásának tartotta volna. Hogy ő lett volna »a forradalom miniszterelnöke«? Ugyan! Csak miniszterelnök volt a forradalom idején. A kettő nem ugyanaz.”
