Azt se feledjük, Nagy Imre a forradalom első napjaiban statáriumot rendelt el, felkelőket végeztetett ki, pár napra rá pedig újabb szovjet csapatokat hívott Budapestre. És az is ő volt, aki „elnézte” a sortüzeket, meg aki utolsó rádióbeszédében, november negyedike hajnalán azt hazudta: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – miközben szűk környezetével (köztük a 19-es tanácskommün során katonákat tizedelő Lukács György népbiztossal) a jugoszláv nagykövetségre iszkolt.

A nyolcvanas évek végén a formálódó ellenzék csupán abban volt egységes, hogy Kádárnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívó szó”, Nagy Imre vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srác, abban már éles volt a törés… Egymást érték a kivégzett miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Mindent Nagy Imréhez kapcsoltak, noha sokan már akkor figyelmeztettek: csak óvatosan! A gyorsan szaporodó „reformkommunisták” Nagy Imrében találták meg a hőst. („Reformkommunisták”? A ravaszabb kommunisták öltöztek át reformerekké. Azok, akik »már akkor is megmondták«…) Hogyan is fogalmazott az ifjú Orbán Viktor az újratemetés szónoki pulpitusán? „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”

A felemás rendszerváltást zavaros, elmaszatolt évek követték, miközben a rutinos átöltözők jelszóleleménnyel álltak elő: „1956 mindnyájunké!” Mindnyájunké? Hogyan lenne mindnyájunké az a forradalom, amelyben az egyik magyar a barikádon védte a hazát, miközben a másik maga hívta ránk az idegen agresszort? Amikor az egyik a bitót is vállalta a nemzetért, a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen.  

Amikor 1991-ben kivonultak a megszállók, a kiürült mátyásföldi laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben. Ha a forradalomról meséltek, a szemük megfényesedett, volt, aki elsírta magát. Egyikükkel mély barátságba keveredtem. Csoszor Endre, a „Csoszi” tizenhárom évet ült, társainak többsége bitón végezte. Amikor róluk beszélt, mindig megfogta a karomat: – Tudod, milyen hangja volt a cellaajtónak hajnalban, amikor jöttek valakiért?

Ezt a mondatot Wittner Máriától is többször hallottam. Azt is hozzátette: sose felejtsük, hogy a forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok. A legvégén, amikor jött az orosz invázió, már csak ők álltak a tankok elé.

Borítókép: Wittner Mária (Fotó: MTI/Kovács Tamás)