Burkusországban esik a hó, tombol a zord tél, meg lehet fagyni, ám a határ innenső oldalán pattannak a rügyek, virágba borul minden, virít a tavasz. Emlékezetes kép Kodály Zoltán szellemes daljátékából, a Háry Jánosból. Amikor gyerekként először láttam Jankovics Marcell és Richly Zsolt emlékezetes animációs feldolgozásában, teljesen lenyűgözött a maga képtelenségében. Ez a kép ugrott be, amikor először jártam Szelmencen. Abban a kis magyar faluban, amit a kellős közepén vágott ketté szigorúan őrzött határral a Szovjetunió a világháború után. És nem csak nekem jutott eszembe a párhuzam Háry János történetének jellegzetes nyitóképével, mert többen is érkeztünk, hogy részt vegyünk a településről szóló kötet, A kettézárt falu bemutatóján 2000 áprilisában.
Korán reggel indultunk Budapestről, és egésznapos út után érkeztünk meg az ukrajnai falurészbe, Kisszelmencre. Addigra már besötétedett, de látni akartuk a határt, amiről már annyit hallottunk. Kisétáltunk a főutcára, és elindultunk a túlnani Szlovákia irányába. Lassan botladoztunk a sötétben, mert alig pislákolt némi fény. Ahogy elnéztünk előre, a nem is olyan messzi távolban fényoszlopot pillantottunk meg, ahogy a köztéri lámpák megvilágítják az utcát. Annak az utcának a folytatását, amelyen mi is haladtunk éppen, pontosabban ugyanezt az utcát, ahol kisvártatva az országhatár állja majd utunkat.
Ahogy közeledtünk a homályban, lassan kivehettük, hogy az odaáti fénytestek takaros portákat világítanak meg, és egyre inkább úgy éreztük, mintha két különböző világ találkozásánál járnánk. Holott ez a világ mégiscsak ugyanaz a világ, és valahol mégsem. Mintha lenne Kelet-Európa és a még keletebbi Kelet-Európa, és mi most a keletebbik felén járunk, és innen tekintünk a nyugatabbi kelet felé.
Aztán volt alkalmunk visszanézni a nyugatabbi oldalról, immár napfényben, hiszen másnap Kisszelmenc után a felvidéki falurészben, Nagyszelmencen folytatódott a bemutató. Jó néhány órával később persze, mert a határt csak harminc kilométernyivel északabbra lehetett átlépni, némi várakozás után, majd újabb harminc kilométeres út következett délre, a másik országban. A kisszelmencieknek utána még egyszer meg kellett tenniük ugyanezt az utat, visszafelé, így összesen 120 kilométert utaztak, hogy eljussanak egyik helyszínről a másikra, amelyeket egyébként mindössze néhány száz méter választ el egymástól.
Két napba sűrítve egy évszázadnyi történelem. Szelmenc egyetlen település, amelyet az országhatár kijelölése választott két részre, Nagyszelmencre és Kisszelmencre. Mint Nyugat- és Kelet-Berlint egykor a fal Németországban. A kettézárt falu lakói, valamennyien magyarok, még ha soha nem hagyták is el lakóhelyüket, több államnak lettek polgárai a nagy háború kezdete óta: Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió, most Szlovákia és Ukrajna. Megannyi igazolvány és okmányváltás.
Aligha lehet csodálni, hogy a téma megragadta Zelei Miklóst, akinek szívügye volt az egyetemleges és egységes magyar kultúra, a kisebbségi létbe kényszerült határon túli magyarság sorsa. A kettézárt falu megírásának jó fél évtizedet szentelt, rengeteg interjút készített, forrásokat és dokumentumokat kutatott fel, és a munkát a könyv megjelenése után sem tekintette befejezettnek. Cikkekben és más írásokban, A 342-es határkő című kötetében és A kettézárt falu bővített kiadásában számolt be a felidézett könyvbemutató óta történtekről. És ne feledkezzünk meg az ugyancsak Szelmencen játszódó, Zoltán újratemetve című drámájáról sem, melyet Vidnyánszky Attila állított színpadra.
Mikor nekikezdett a feldolgozásnak, még a kilencvenes években, már komoly életmű állt Zelei Miklós mögött. Eredetileg költőként indult, aztán pályája a próza felé kanyarodott, és újságíróként jelentékeny szerepet vállalt a rendszerváltás időszakában.
Ha felmerült volna a kérdés egyáltalán, hogy egy sikeres budapesti író miért vetette bele magát ilyen szívóssággal ebbe az időt és energiát nem kímélő hatalmas munkába, aligha lehetne kifejezőbben megvilágítani indíttatását, mint ahogy Hervay Gizella fogalmazott Hazulról haza című öninterjújában, melyet annak idején éppen Miklós ajánlott figyelmembe: „a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése”.
Aki ismerte Zelei Miklóst, tudhatta, hogy kevés pontosabb és érzékenyebb prózaíró dolgozott nála, ám mi sem állt tőle távolabb, mint a pátosz. Az ő világa inkább az abszurd és a groteszk felé hajlott, igyekezett a maguk fonákságában, ellentmondásaiban megragadni a jelenségeket. Jellegzetes példa legutóbbi, még általa összeállított, de posztumusz megjelent Egy csikk búcsúszavai című prózakötetének Gáli József emlékének ajánlott záródarabja, a Daliás idők:
– Hol vagyunk?
– Psszt. Még Magyarországon.
– És az ott?
– Az ott már Magyarország.
– Hála Istennek!
Mintha ebben a miniatűrben remek egyfelvonásosa, a Situs inversus (Az Isten balján) elevenedne meg. A darab arról szól, hogy Ady Endre nem hal meg 1919-ben, hanem átéli a trianoni traumát, és Romániában ragad. Szabadulni próbál az anyaországgá lett Magyarországra, időközben beköszönt Ceaușescu diktatúrája, és helyzete kisebbségi magyarként egyre reménytelenebbé válik. Hol Léda üldözi kitartó szerelmével, hol egy magyarországi nő, akit álházasság ígéretével szédít az áttelepülés reményében.
Aztán eljön a rendszerváltás is, ám ez sem hozza meg számára az áhított szabadulást. Minden megváltozott, ám van, ami nem tud változni. „A sör már jobb, de még ihatatlan” – olvasható A kettézárt faluban.
Hogy Szelmencen azért jelentős változás is bekövetkezhetett, abban elvitathatatlan szerepe volt Zelei Miklósnak. Ő is részt vett Washingtonban azon a kongresszusi meghallgatáson, melynek folyományaként 2005 karácsonyára megnyílhatott a gyalogos és kerékpáros kishatárátkelő Nagyszelmenc és Kisszelmenc között. Ahol addig átkiabálni is alig lehetett, hirtelen új dimenziók támadtak, ami természetszerűleg hozta magával az újabb sajátságos problémákat.
Gyakran eszembe jut, mit mondhatna most, amikor a szomszédban háború tombol. Ahogy szívén viselte az Ukrajnában élő magyarok sorsát, Zelei Miklós éppolyan állhatatosan kísérte figyelemmel az oroszországi történéseket. Szerteágazó érdeklődése és szűnni nem akaró kíváncsisága ezer szállal fűzte az orosz világhoz és kultúrához. És kevesen értették nála jobban, milyen iszonyat a háború. Önkéntelenül a Népmese című írása jut eszembe, amely még a második kötetében jelent meg, a nyolcvanas években:
„A háború után nem találtak meg egy föld alatti hadiüzemet. Ma is működik. Gépein gyártja az őröket és az őrizetteket. Az őrök szájába szócsövet gyárt, az őrzöttekébe kiáltást.
Még nem működnek. Se az őrök, se az őrizettek. Se a szócsövek, se a kiáltás. Egyelőre csupán gyűlnek a földalatti raktárakban, hogy minél több legyen belőlük, amikor majd kellenek. Addig hadititok. Mindenki akkor fog értesülni önmagáról, amikor megölik.
Amíg a háború titokban van, azt békének nevezik. Amíg a halál van titokban, az az élet. S az üzem ezalatt tervszerűen dolgozik.”
Nagy szerencse, hogy léteznek ilyen titkok is.
