Két napba sűrítve egy évszázadnyi történelem. Szelmenc egyetlen település, amelyet az országhatár kijelölése választott két részre, Nagyszelmencre és Kisszelmencre. Mint Nyugat- és Kelet-Berlint egykor a fal Németországban. A kettézárt falu lakói, valamennyien magyarok, még ha soha nem hagyták is el lakóhelyüket, több államnak lettek polgárai a nagy háború kezdete óta: Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió, most Szlovákia és Ukrajna. Megannyi igazolvány és okmányváltás.

Aligha lehet csodálni, hogy a téma megragadta Zelei Miklóst, akinek szívügye volt az egyetemleges és egységes magyar kultúra, a kisebbségi létbe kényszerült határon túli magyarság sorsa. A kettézárt falu megírásának jó fél évtizedet szentelt, rengeteg interjút készített, forrásokat és dokumentumokat kutatott fel, és a munkát a könyv megjelenése után sem tekintette befejezettnek. Cikkekben és más írásokban, A 342-es határkő című kötetében és A kettézárt falu bővített kiadásában számolt be a felidézett könyvbemutató óta történtekről. És ne feledkezzünk meg az ugyancsak Szelmencen játszódó, Zoltán újratemetve című drámájáról sem, melyet Vidnyánszky Attila állított színpadra.

Ha felmerült volna a kérdés egyáltalán, hogy egy sikeres budapesti író miért vetette bele magát ilyen szívóssággal ebbe az időt és energiát nem kímélő hatalmas munkába, aligha lehetne kifejezőbben megvilágítani indíttatását, mint ahogy Hervay Gizella fogalmazott Hazulról haza című öninterjújában, melyet annak idején éppen Miklós ajánlott figyelmembe: „a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése”.

Aki ismerte Zelei Miklóst, tudhatta, hogy kevés pontosabb és érzékenyebb prózaíró dolgozott nála, ám mi sem állt tőle távolabb, mint a pátosz. Az ő világa inkább az abszurd és a groteszk felé hajlott, igyekezett a maguk fonákságában, ellentmondásaiban megragadni a jelenségeket. Jellegzetes példa legutóbbi, még általa összeállított, de posztumusz megjelent Egy csikk búcsúszavai című prózakötetének Gáli József emlékének ajánlott záródarabja, a Daliás idők:

– Hol vagyunk?

– Psszt. Még Magyarországon.

– És az ott?

– Az ott már Magyarország.

– Hála Istennek!

Mintha ebben a miniatűrben remek egyfelvonásosa, a Situs inversus (Az Isten balján) elevenedne meg. A darab arról szól, hogy Ady Endre nem hal meg 1919-ben, hanem átéli a trianoni traumát, és Romániában ragad. Szabadulni próbál az anyaországgá lett Magyarországra, időközben beköszönt Ceaușescu diktatúrája, és helyzete kisebbségi magyarként egyre reménytelenebbé válik. Hol Léda üldözi kitartó szerelmével, hol egy magyarországi nő, akit álházasság ígéretével szédít az áttelepülés reményében.

Aztán eljön a rendszerváltás is, ám ez sem hozza meg számára az áhított szabadulást. Minden megváltozott, ám van, ami nem tud változni. „A sör már jobb, de még ihatatlan” – olvasható A kettézárt faluban.

Gyakran eszembe jut, mit mondhatna most, amikor a szomszédban háború tombol. Ahogy szívén viselte az Ukrajnában élő magyarok sorsát, Zelei Miklós éppolyan állhatatosan kísérte figyelemmel az oroszországi történéseket. Szerteágazó érdeklődése és szűnni nem akaró kíváncsisága ezer szállal fűzte az orosz világhoz és kultúrához. És kevesen értették nála jobban, milyen iszonyat a háború. Önkéntelenül a Népmese című írása jut eszembe, amely még a második kötetében jelent meg, a nyolcvanas években:

„A háború után nem találtak meg egy föld alatti hadiüzemet. Ma is működik. Gépein gyártja az őröket és az őrizetteket. Az őrök szájába szócsövet gyárt, az őrzöttekébe kiáltást.

Még nem működnek. Se az őrök, se az őrizettek. Se a szócsövek, se a kiáltás. Egyelőre csupán gyűlnek a földalatti raktárakban, hogy minél több legyen belőlük, amikor majd kellenek. Addig hadititok. Mindenki akkor fog értesülni önmagáról, amikor megölik.

Amíg a háború titokban van, azt békének nevezik. Amíg a halál van titokban, az az élet. S az üzem ezalatt tervszerűen dolgozik.”

Nagy szerencse, hogy léteznek ilyen titkok is.

Borítókép: Szelmenc egy kis magyar falu, amit a kellős közepén vágott ketté szigorúan őrzött határral a Szovjetunió a II. világháború után (Forrás: Wikipédia)

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának turnusvezetője